Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, ez a nyár nem indult éppen nyár-szerűen. Eső, eső, eső, júniusban ugyanúgy, mint májusban, amikor máskor már javában tombolni szokott a kánikula. Pont a Vakáció eljövetelére persze megemberelte magát az időjárás egy kicsit és két napig nyár volt, de aztán megint beköszöntött az esőzés… Pont akkor, amikor kedvenc gyerekeim, Pannika, Zsoltika és Blanka baba is megérkeztek családjaikkal együtt, akik a gyerkőcök egymásra találása után barátkoztak össze.

Ahogy a gyerekek elbeszéléséből kiderült, az elmúlt évben is nagyon sokat találkoztak, sőt, még síelni is voltak együtt, de már elmúlt a szerelem. Megkérdeztem, hogy ez hogy lehetséges, mire Pannikától azt a választ kaptam, hogy “mostmár csak úgy szeretik egymást, mint a testvérek”, és ezek után nem házasodhatnak össze, mert a testvéreknek nem szabad összeházasodniuk. Meghajoltam e logikus érvelés előtt és ezentúl már nem szerelmespárként tekintettem rájuk, viszont örömmel figyeltem, hogy milyen elszántan szállnak szembe a természet erőivel és akarják leküzdeni az esőt.

Nyolc gyerkőcből álló kis csapatom ugyanis igencsak el volt keseredve, hogy elmarad a “jaj de élvezem én a strandot”-életérzés, és nincs korlátlan pancsi-pancsi, napfény, labdázás, fogócska, hanem melegen kell felöltözni és még az esernyőt is cipelni kell. Az Aqua Mini Clubban lévő rengeteg játék sem tudta őket jobb kedvre deríteni, pedig mindent bevetettünk, kolléganőmmel egyik vetélkedőt találtuk ki a másik után. Pannika és Zsoltika viszont ragaszkodtak hozzá, hogy csakis varázslással lehet megoldani a problémát és egész délelőtt varázsrajzokat készítettek. A nagy varázslás időpontját másnap délelőttre tűzték ki a gyerekmedence partjára.

Mondanom sem kell, másnap délelőtt is esett az eső. A tízórai müzli után vonultunk ki a medence köré, természetesen mindenki esőkabátban. No persze azon mindenki meglepődött, hogy a varázslat vezetői, Pannika és Zsoltika napszemüveget és szalmakalapot viseltek (ez utóbbiból még a medence partján üldögélő Blanka babának is jutott), miközben kérlelni kezdték a “tó szellemét”, hogy intézze el a jó időt, majd ráadásként elénekelték a Süss fel nap-ot. Kicsit később meg is kérdeztem őket, hogy vajon túlságosan vakít-e a nap és azért van-e szükség a sötét szemüvegekre.

És láss csodát! Abban a pillanatban, hogy kimondtam a kérdésemet, az egyik szürke felhő mögül előbukkant a nap. Pannika ekkor cinkos mosollyal az arcán elmagyarázta, hogy tavaly én meséltem nekik azt a történetet, amikor egy aszályos vidéken egy egész falu ment ki a mezőre esőért imádkozni, de csak egy kislány vitt magával esernyőt, mert ő hitt benne egyedül, hogy tényleg eső lesz.

Elmosolyodtam örömömben, hogy ilyen nagy hatással volt rá a tavalyi mese. De nem volt sok időm meghatottan ácsorogni, mert ekkor már nyolcan rángattak nyolcfelé, hogy AZONNAL FOGÓCSKÁZZUNK A NAPON! :D