Tavaly nyáron történt az eset, amitől először úgy éreztem magam, mint aki biztosan megőrült, másodszor pedig úgy, mint valami eszement vígjáték szereplője.
Egy hétfői napon kaptam új gyerekcsoportot. Persze ebben még nem volt semmi különös. A gyerekek ilyenkor még rendszerint visszafogottak, meg vannak illetődve egy kicsit, amíg össze nem szoknak. Van azért köztük általában egy-két hangadó, akik rögtön átveszik a vezető szerepet. Pont ilyen volt az egyik cserfes, copfos kislány, Niki is, aki amint elmondtam a soron következő játék, a kidobós szabályait, boldogan kiabálni kezdett, hogy de hát ő ismeri ezt a játékot és neki is állt hangosan magyarázni a szabályokat azoknak, akik nem értették meg elsőre. Végig hihetetlenül lelkes maradt, úgyhogy részben neki köszönhettük, hogy a „feloldódás” zökkenőmentes volt.
Másnap délelőtt aztán újra összegyűltünk és arra gondoltam, folytatjuk a kidobózást, ami előző nap olyan nagy sikert aratott. A gyerekek kitörő örömmel fogadták kis pajtásnőjüket, aki azonban feltűnően meg volt ezen rökönyödve és próbálta levakarni magáról a rajongókat. Ez azonban nem tántorította őket vissza, a csapatok némi vita után elrendeződtek, kezdődött a játék. És ekkor jött a nagy meglepetés. A kislánynak, aki alig egy napja még a pálya ördöge volt, egyáltalán nem ment a kidobós. Általában elsőként vagy másodikként kidobták, de még csak mintha azt sem tudta volna, hogy ilyenkor le kell mennie a pályáról hátra, úgy kellett figyelmeztetni rá. Többször meg is kérdeztem, jól van-e, még a homlokára is tettem a kezem, mert arra gondoltam, talán valami lappangó betegségtől ilyen kis bágyadt. Végül aztán egészen elvesztette a kedvét és egy műanyag csésze kakaó mellett ücsörgött kétségbeesett arckifejezéssel.
Az ebédidőt mindenki a családjával töltötte, aztán délután három körül újra összegyűlt a csipet-csapat. Azt hittem, káprázik a szemem, Niki valósággal „berobbant” a gyerekek közé, elképesztően föl volt dobva, és azonnal kidobósozni akart. Nem ismertem rá… A játék el is kezdődött, Niki brillírozott. A gyerekek is összezavarodtak egy kicsit, de hamar elfelejtették a délelőtti furcsa-Nikit. A leghevesebb játék közepette aztán történt egy kis baleset. Niki elesett a fűben és megcsípte egy darázs a karján. Hüppögött egy ideig, de egy fél óra múlva már csak a piros duzzanat emlékeztette a történtekre, máris újra játszani akart.
A harmadik nap délelőttjén a kislány ismét bágyadt és visszahúzódó volt. Semmi kedve nem volt játszani. Odamentem hozzá és kezembe vettem a kezét, miközben kérdeztem: „Na, fáj még a csípés, Niki?” Legnagyobb meglepetésemre a karján nyoma sem volt a piros foltnak. Tévedtem volna, a másik kezén volt? Megnéztem azt is, de semmi. Kis vendégem elhúzta a kezét és duzzogva csak annyit mondott, hogy őt Vikinek hívják. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy teljesen megbolondultam…
Nem sokkal később aztán egészen véletlenül megpillantottam a titkolt igazságot… ;)
Ebédidőben az étteremnél volt dolgom és felfedeztem kis tanítványomat az egyik asztalnál, ahol a szüleivel és a testvérével… de várjunk csak! Hiszen a testvére megszólalásig olyan volt, mint ő! Niki és Viki! Ezek ketten vannak! És olyanok, mint két tojás :D! Legközelebb, mikor egyikükkel találkoztam – azt hiszem, Niki volt -, nevetve csak annyit mondtam: Jól megtréfáltatok, ti két Lotti! :)
Utolsó kommentek