A múltkor ott fejeztem be, hogy Mr. Tapír (aki persze csak tolmács híján, kitűzőjének köszönhetően kapta meg a cuki ormányos nevét, a könnyebb beazonosítás végett) sokatmondóan nyújtotta át nekem névjegykártyáját, melyen első ránézésre is több titulus szerepelt, mint amennyit névjegyen valaha láttam.

Időközben megérkezett a tolmács, helyreállt a béke, kínai vendégeink is megkapták reggeli gyanánt gombás rizsüket. Egyedül a vacsorához kért tíz darab rohasztott kacsatojás okozott némi fejtörtést szakácsainknak (ennyit arról, hogy a külföldiek mennyire szeretik kipróbálni az adott táj ízeit – bár ezt a nyalánkságot lehet, hogy én sem kóstolnám meg Kínában). A megoldás a dupla adag welcome drink lett, mellyel az egyetlen bökkenő az volt, hogy vendégeink becsületes ázsiai szervezete a két pohár pezsgőt úgy értelmezte, mint a miénk két ugyanekkora pohár pálinkát. Innentől kezdve viszont sem a menüvel, sem a hangulattal nem volt gond…

Még aznap éjszaka újabb kulturális különbséggel kellett szembenéznünk. Azt azért sosem gondoltam volna, hogy szállodánkban éppen a forró vízből lesz hiány. No nem kell megijedni, nem a medencékből vagy a csapokból fogyott el a meleg víz, hanem kiderült, hogy Kínában a teafőzéshez és más egyéb célokra használatos forró víz fontosabb kellék egy szállodában, mint az ágy. Mindez az éjszaka kellős közepén derült ki, amikor tíz percenként kapta a szobaszervíz a hívásokat a tolmácstól, aki másnap üveges szemekkel jelent meg a lift ajtajában és könyörgött megoldásért Katánál. A megoldás végül az lett, hogy másnap az urakat egy csinos kis vízforraló várta a szobájukban, mire ők is és a tolmács hölgy is roppant hálás pillantásokat vetettek mindannyiunkra.

De térjünk vissza Tapír úrra (mint később megtudtam, alias Mr. Wong)! Kata hívott a recepcióról, hogy a tolmács és Wong úr komoly ügyben szeretnének velem tárgyalni. Az irodámba vezettem tehát őket, ahol hamar kiderült, hogy nem a szállodánkkal kapcsolatos ügyről van szó, hanem Wong úr ... tartomány … járása és Magyarország közötti mély és hosszan tartó baráti kapcsolatot szeretné velem megpecsételni. Mint kiderült ugyanis, az üzletemberek delegációja egyazon városból érkezett hozzánk. Értetlenül néztem a tolmácsra, de ő pókerarccal magyarázta el nekem, hogy Wong úr és küldöttsége országunkban nagyon jó élményekkel gazdagodott, ezért egy oklevélben szeretnék ezt megköszönni az ország vezetésének. Mivel már több ízben értésére adta a csoport vezetőjének, hogy a miniszterelnökkel, vagy “legalább” néhány miniszterrel két-három nap alatt nem lehet találkozni, mert éppen nagyon elfoglaltak, a szálloda igazgatója pedig épp Sárváron van léböjtkúrán (igazgatónk ezt minden évben megteszi, de erről majd Heni ír bővebben), Wong úrnak rám esett a választása, mondván, több helyzetet is ügyesen megoldottam (ezen a ponton el is pirultam...).

Wong úr tehát egy fényképezőgépet nyomott a tolmács kezébe, és ünnepélyes ábrázattal átnyújtott nekem egy gyögyörűen díszített, kínai nyelven íródott oklevelet, melynek átadásáról 15-20 képet kellett készíteni. Ezzel a diplomáciai ügyet is sikerült megoldanunk, az, hogy én ki leszek majd a képen, ha Wong úr hazamegy, azt már az ő és olvasóim fantáziájára bízom.

Kínai csoportunktól szállodánk alkalmazottai integetve búcsúztak a kijártnál. A rengeteg bőrönd bepakolása közepette Wong úr lépett hozzám búcsúzkodni (a tolmács segítségével), és már csak egy kívánsága volt: hogy hadd tarthassák meg az állatos kitűzőket, ami mindig emlékeztetni fogja őket a nálunk töltött kellemes napokra és a kedves magyar népszokásokra...