Tegnapelőtt jól itthagytam az olvasókat, mert éppen három perc alatt meg kellett volna tanulnom kínaiul (bár mint tudjuk, a szállodások számára nincs lehetetlen…) :). A busz és az idegenvezető elviharzott és itthagyott minket a huszonöt kedves, kínai üzletemberrel, tolmács nélkül.

Az első dolgunk természetesen a szobák kiosztása volt, hisz a jó vendég a boldog vendég. A boldog vendég pedig az, aki a fárasztó út után le tud huppanni saját szobájában az ágyára. Ezzel általában mindig a problémák 80%-a meg is oldódik. A fennmaradó 20% pedig rendszerint az első vacsora után foszlik semmivé…

Az idegenvezető távozóban még az utaslistára firkantva kiosztotta a szobaszámokat, elő is vettük gyorsan a papírt, hogy a kulcsokat is kioszthassuk. Csakhogy a listán gyönyörűszép írásjelek virítottak, számunkra teljesen érthetetlenül. Ezért a recepcióhoz hívtuk a csoportot és megkértük, hogy mindenki válassza ki a saját kulcsát. Ez eddig rendben is lett volna, de Kata, a recepciós lány magához intett és megkérdezte, hogy képzeltük rögzíteni a számítógépbe a neveket, hiszen kínai írásjeleink nincsenek, viszont ezzel a tolmács megérkezéséig nem várhatunk. Az ilyen helyzetekben néha csak a szerencsére lehet számítani, a recepciós pult alatt éppen ekkor vettem észre a gyermeknapról hátramaradt kellékes dobozt, tele állatos kitűzőkkel. A probléma megoldódott, kézzel-lábbal elmagyaráztuk a kulcs átvételénél, hogy ezt a kitűzőt nálunk mindig hordani szokás, és gyorsan magunkra is kitűztünk egyet-egyet. Így lettek vendégeink Mr. Donald Kacsa, Mr. Pluto Kutya, Mr. Balu Kapitány és így tovább…

A vendégek távoztak szobáikba, mi pedig már elégedetten néztünk volna újabb feladatok után, amikoris egy emeletnyi kitűzős ismét megjelent a recepció előtt, és egyikük rémült arccal magyarázott valamit a szobaszámokra mutogatva. Közben a nyaka előtt többször elhúzta a kezét, amit rögtön megértettünk, és mindenféle, krimibe illő teóriát kezdtünk el gyártani, hogy mit találhattak a szobában. Felmentünk velük a negyedik emeletre és félve nyitottunk be a szobákba, de mindent rendben találtunk. Ugyanakkor Mr. Krokodil és a többiek még a liftből sem akarták kitenni a lábukat. Ekkor kezdtük kapisgálni, hogy valami misztikum van a dologban. Visszamentünk a recepcióra és amíg Laci, a pincér megmutatta az uraknak, hol dohányozhatnak időközben, a Wikipédia elé vágódtam és utánanéztem a 4-es szám jelentésének. Ekkor minden világossá vált. Annyira, hogy megtaláltam, hogy Távol-Keleten a szállodáknak még negyedik emeletük sincs, hiszen náluk a 4-es szám náluk szerencsétlenséget jelent.

Két perc alatt kicseréltük a szobákat egy német csoport szobáival, akiknek első dolguk amúgyis az étterem volt, későbbre hagyták a berendezkedést. A kulcsok átadásakor valóban megbizonyosodhattunk arról, hogy sikerült megértenünk a problémát, ugyanis kínai vendégeink hosszas hálálkodásba kezdtek, különösen Mr. Tapír, aki sejtelmesen kezet fogott velem, és egy teleírt névjegykártyát is átnyújtott. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen további kalandok forrása lesz majd. De erről majd legközelebb írok…