Született szállodások

Ha valami, hát a Törzsvendég Parti egy olyan esemény, ahol kivétel nélkül mindig történik valami! Rendszerint augusztus végére időzítjük, úgyhogy már rég neki is álltunk a szervezésének, reméljük, idén is hasonlóan vicces lesz, mint az előző években. Ilyenkor egy nagy, közös ünnepléssel köszönjük meg vendégeinknek, hogy évek óta hűségesek hozzánk és szeretik a szállodánkat. Ünnepi menü, szépen terített asztalok a kertben, feldíszített ablak és ajtó és valami különleges műsor várja őket mindig.

A legemlékezetesebb sztori, amit fel tudok idézni ezzel kapcsolatban, néhány éve történt, amikor csodával határos módon, felnőttként egymásra talált nálunk két fiatal, akik gyerekkorukban, már szüleikkel is egy Danubius szállodában nyaraltak. Akkor együtt töltötték azt a két hetet, egy darabig leveleztek is, de megszakadt a kapcsolat.

Véletlenek sorozata vezetett aztán a reunióhoz… Az első az ültetés volt, az asztalnál egy idős házaspár került “közéjük”, erről persze akkor még nem tudtak. A vacsora egy pontján az idős úr annyira nevetett, hogy figyelmetlenül lesodort egy pohár vörösbort az asztalról, ami asszonya fehér ruháján landolt. A házaspár villámgyorsan távozott, még a segítségünket sem volt időnk felajánlani. Ekkor nézett egymásra először a két fiatal, és ahogy később egyik kollégánknak elmondták, már akkor valami furcsa érzésük lett, mintha ismerték volna egymást. Találgatni kezdték, hogy hol találkozhattak, de nem sikerült rájönniük. Az ország két különböző pontján laktak, máshová jártak iskolába, nem volt közös hobbijuk, sem közös ismerőseik. Nem jártak egymás lakóhelyének közelében sem… A dolog ennyiben maradt volna, de ekkor…

Felszolgálták a desszertet. Cukrászunk, Csicsi bácsi ilyen különleges alkalmakkor rendszerint annyira aggódik, hogy tortáit “elkíséri” és jó étvágyat kíván hozzájuk a vendégeknek. Amikor megjelent hatalmas tortakölteményei mögött, az immár egymás mellett ülő fiú és lány szinte egyszerre kiáltottak fel: “De hiszen ez Csicsi bácsi!”

Az öreg legalább annyira meg volt lepve, mint a fiatalok, akik ebben a pillanatban rájöttek, honnan származnak az emlékeik egymásról! Egy másik Danubius szállodából, ahol kiskorukban együtt nyaraltak és ahol Csicsi bácsi ragyogó cukrász-pályafutását kezdte sok-sok évvel ezelőtt! Ahol mindig volt a gyerekek számára egy-egy bónusz-gombóc fagyija:). Így már persze cukrász-urunk is emlékezett a közös gyökerekre és mosolyogva hallgatta a fiatalok történetét. Vajon ellátogattak ezután abba a másik szállodába?

Akárhogyis, a következő évben már együtt jelentek meg a Törzsvendég Partinkon, sőt, a fiatalember itt kérte meg a lány kezét, nagy nyilvánosság előtt, a közös vacsora után. Ritka megható pillanat volt ez, amit nem egykönnyen fogunk elfelejteni. És meg kell mondjam, most, hogy hónapokon keresztül írtuk ezt a blogot a kolléganőimmel, ráébredtem arra, hogy sokkal több ilyen “pillanat” van, mint gondoltuk volna. Nagyon örülök neki, hogy minden kolléga ennyire lelkes volt, és csak úgy ontotta magából a sztorikat, amikre egytől-egyig jólesett visszaemlékezni.

Annak örülnék a legjobban, ha a sztorik összes szereplőjét összegyűjthetnénk és vendégül láthatnánk egyszer (a kínai Mr. Tapírt és csoportját, Atlasz bácsit összes múltbéli, jelenlegi és jövőbeli nejével együtt, a titokzatos próbavásárlót, akinek csak a híre járt ugyan a szállodánkban, de az is nagy port kavart), és természetesen Önöket is, kedves Olvasók, akik végig lelkesen követték szállodás blogunkat, részt vettek a kincskereső játékunkon, élvezték a 2010-es Nyári Csobbanást és jó ötletekkel láttak el minket!

Rövid időre most elbúcsúzunk, gyűjtjük az újabb sztorikat:)! Addig is, szeretettel várjuk Önöket rajongói oldalunkon a Facebookon és szállodáinkban!

Viola, Heni, Dorka és Anett

Arra a vicces esetre, ami egyszer lejátszódott szállodánkban, csak annyit tudnék mondani Murphy törvényét kicsit módosítva, hogy “ami elveszhet, az el is vész”. No és persze mindig akkor, amikor nem kellene, és mindig az, amit a legnehezebb pótolni.

Nyári komolyzenei koncert készülődött Hévíz főterén. A zenekar Budapestről érkezett, karmesterük azonban Svájcból, néhány nappal a koncert előtt, hogy még próbálhassanak együtt a helyszínen és szállodánkban szálltak meg. A karmester fellépőruhája azonban elkavarodott a repülőtéren, és hiába a rengeteg telefonálgatás, a koncert előtti napon még nyoma sem volt…

A dirigens először még reménykedett, hogy csak egy kis késésről van szó és panaszkodott a szervezetlenségre, ami Svájcban szokatlan, este azonban már sejtette, hogy nagyobb baj van, mint gondolta volna, és szüksége lesz egy új ruhára. A helyzet elkeserítő volt, hiszen kézipoggyászában csak sportcipő, papucs, fürdőnadrág és néhány laza szabadidőruha volt… A frakk pedig olyan messze, hogy még különösen hosszú keze sem érhette el.

A svájci úriember ugyanis igen nagy méretekkel volt megáldva, valóságos óriás volt. A szálloda személyzete között, de valószínűleg az egész városban nem találhattunk volna még egy olyan megtermett férfiembert, aki 48-as lábmérettel bír és magassága 198 centiméter, mint neki. Összedugtuk a fejünket a koncert szervezőjével, de a méretekre való tekintettel azt az ötletet is el kellett vetnünk, hogy bevisszük Keszthelyre vásárolni. A hír hamar elterjedt Hévízen, így aztán a város legmagasabb embere jóindulatúan eljött ünneplő cipőjével és öltönyével. Ez utóbbival csak annyi volt a probléma, hogy zakójának színe türkiz volt…

Az elegáns, 46-os fekete cipő viszont tökéletes lett volna, ha nem lóg ki a művész úr egész sarka, mint Hamupipőke nővérének. A jóindulatú óriás, Hévíz jelenleg csak második legmagasabb embere azonban felajánlotta, hogy nyugodtan lépjen rá a cipő hátuljára, így papucs-szerűen használhatja, mikor háttal áll a közönségnek – azaz egész idő alatt... Az ajánlat elfogadhatatlannak bizonyult.

Kezdődhetett újra a hajsza! Ekkor már péntek délelőtt volt. Extra méretű férfiruha kereskedések, varrodák felhívása. Ez mind rendben, de ilyen méretű frakkot csak megrendelésre gyártanak. Rendben. Utolsó mentsvárként jöttek a színházak. Itt végre, az operettben sikerrel jártam egy extra hosszú és extra széles operetténekessel, aki pont nem játszott az aznap esti előadáson és hajlandóak voltak kikölcsönözni a frakkját és a cipőjét, éppen csak el kellett menni érte. A koncertszervező gyorsan kocsiba is pattant. Minden esélye megvolt rá, hogy időben megjárja az utat, de, hogy egy újabb Murphy-t idézzek, “ami elromolhat, az el is romlik”: visszafelé az autópályán a kocsija felmondta a szolgálatot..., és mivel az elszállítást már nem volt ideje megvárni, egy martonvásári ismerőse sietett a segítségére... még jó, hogy pont otthon volt. 

Végül a koncert kezdete előtt körülbelül három perccel sikerült megérkezniük, a karmester pedig végre valahára fölvehette a ruhát, ami hálistennek olyan volt, mintha ráöntötték volna. A koncertszervezőre rátukmált extra-karimájú cilindert viszont már elutasította, mondván, már így is épp elég mulatságot okozott. A koncert végül hatalmas sikert aratott, a főtér körüli összes utca is megtelt a lelkes hallgatósággal.

A koncert végeztével aztán a művészek visszatértek a szállodába, ahol a recepción már ott várakozott a maestro csomagja… Nem sokkal a koncertszervező kálváriája után ugyanis “ő” is befutott fővárosi körútjáról... :P

Tavaly nyáron történt az eset, amitől először úgy éreztem magam, mint aki biztosan megőrült, másodszor pedig úgy, mint valami eszement vígjáték szereplője.

Egy hétfői napon kaptam új gyerekcsoportot. Persze ebben még nem volt semmi különös. A gyerekek ilyenkor még rendszerint visszafogottak, meg vannak illetődve egy kicsit, amíg össze nem szoknak. Van azért köztük általában egy-két hangadó, akik rögtön átveszik a vezető szerepet. Pont ilyen volt az egyik cserfes, copfos kislány, Niki is, aki amint elmondtam a soron következő játék, a kidobós szabályait, boldogan kiabálni kezdett, hogy de hát ő ismeri ezt a játékot és neki is állt hangosan magyarázni a szabályokat azoknak, akik nem értették meg elsőre. Végig hihetetlenül lelkes maradt, úgyhogy részben neki köszönhettük, hogy a „feloldódás” zökkenőmentes volt.

Másnap délelőtt aztán újra összegyűltünk és arra gondoltam, folytatjuk a kidobózást, ami előző nap olyan nagy sikert aratott. A gyerekek kitörő örömmel fogadták kis pajtásnőjüket, aki azonban feltűnően meg volt ezen rökönyödve és próbálta levakarni magáról a rajongókat. Ez azonban nem tántorította őket vissza, a csapatok némi vita után elrendeződtek, kezdődött a játék. És ekkor jött a nagy meglepetés. A kislánynak, aki alig egy napja még a pálya ördöge volt, egyáltalán nem ment a kidobós. Általában elsőként vagy másodikként kidobták, de még csak mintha azt sem tudta volna, hogy ilyenkor le kell mennie a pályáról hátra, úgy kellett figyelmeztetni rá. Többször meg is kérdeztem, jól van-e, még a homlokára is tettem a kezem, mert arra gondoltam, talán valami lappangó betegségtől ilyen kis bágyadt. Végül aztán egészen elvesztette a kedvét és egy műanyag csésze kakaó mellett ücsörgött kétségbeesett arckifejezéssel.

Az ebédidőt mindenki a családjával töltötte, aztán délután három körül újra összegyűlt a csipet-csapat. Azt hittem, káprázik a szemem, Niki valósággal „berobbant” a gyerekek közé, elképesztően föl volt dobva, és azonnal kidobósozni akart. Nem ismertem rá… A játék el is kezdődött, Niki brillírozott. A gyerekek is összezavarodtak egy kicsit, de hamar elfelejtették a délelőtti furcsa-Nikit. A leghevesebb játék közepette aztán történt egy kis baleset. Niki elesett a fűben és megcsípte egy darázs a karján. Hüppögött egy ideig, de egy fél óra múlva már csak a piros duzzanat emlékeztette a történtekre, máris újra játszani akart.

A harmadik nap délelőttjén a kislány ismét bágyadt és visszahúzódó volt. Semmi kedve nem volt játszani. Odamentem hozzá és kezembe vettem a kezét, miközben kérdeztem: „Na, fáj még a csípés, Niki?” Legnagyobb meglepetésemre a karján nyoma sem volt a piros foltnak. Tévedtem volna, a másik kezén volt? Megnéztem azt is, de semmi. Kis vendégem elhúzta a kezét és duzzogva csak annyit mondott, hogy őt Vikinek hívják. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy teljesen megbolondultam…

Nem sokkal később aztán egészen véletlenül megpillantottam a titkolt igazságot… ;)

Ebédidőben az étteremnél volt dolgom és felfedeztem kis tanítványomat az egyik asztalnál, ahol a szüleivel és a testvérével… de várjunk csak! Hiszen a testvére megszólalásig olyan volt, mint ő! Niki és Viki! Ezek ketten vannak! És olyanok, mint két tojás :D! Legközelebb, mikor egyikükkel találkoztam – azt hiszem, Niki volt -, nevetve csak annyit mondtam: Jól megtréfáltatok, ti két Lotti! :)

A növényeknek kétségtelenül különleges erejük van. Már néhány, lakásunkban vagy munkahelyünkön elhelyezett növénytől is jobban érezzük magunkat, mint sivár falak között. Ha zaklatottak, idegesek vagyunk, kétségek gyötörnek bennünket, vagy egész egyszerűen csak nagyon elfáradtunk, egy séta a természetben csodákat tehet. Szeretünk ott lenni, a rengeteg zöld levél, a természet közelsége, a friss levegő, a csend megnyugtat minket. Már csak azért is, mert erre a rövid időre kiszakadunk a civilizáció lüktetéséből és közelebb kerülünk a természethez. De Önök, kedves olvasók, gondolták volna, hogy a fák ennél sokkal többre is képesek? Gondolták volna, hogy e hatalmas, csöndes és öreg lények mennyi energiát adhatnak nekünk, embereknek?

A faterápia szellemiségét tudtunkon kívül már akkor is megtapasztalhattuk, ha valaha sétáltunk évszázados fák között, átszellemülten egy erdőben. Tudjuk jól, hogy a környezetünkben lévő növények oxigént termelnek, szükségünk van rájuk és jó érzésünk lesz, ha a közelükben vagyunk. De ennél tovább is mehetünk. Ha tenyerünket séta közben csak öt percre egy fa törzsére helyezzük, máris érezni fogjuk, hogy sokkal energikusabbak vagyunk.

A faterápia még egy lépéssel továbbmegy, hiszen ilyenkor egész testünkkel hozzásimulunk a fához, hogy egyenesen a kérgéből nyerjünk energiát. A sárvári szálloda csodálatos arborétumában, a park évszázados fái között ez már bevett gyakorlat. Valakinek talán abszurd gondolatnak tűnhet, hogy fákat ölelgessen, de nem nehéz megérteni, hogy ezek a matuzsálemek mennyi erőt őriznek magukban. Ha egész testünkkel közelebb kerülünk hozzájuk, ráhangolódhatunk a fa “szívverésére”. Helyezkedjünk el kényelmesen, úgy, hogy testünk minél nagyobb felületen érintkezzen a fa kérgével. Lehetőleg idős és mindenképpen egészséges lombkoronájú fát válasszunk. Lélegezzünk mélyeket és próbáljunk minden “realitásra” vonatkozó gondolatot kizárni az elménkből.

A fák gyógyító hatása nem modern találmány, az ősi hit, hogy a betegségeket fák segítségével meg lehet gyógyítani, a mai napig él a népszokásokban, de számos európai nép kultúrájában, hiedelemvilágában is megtalálható, mint az erő, a hosszú élet, az önbizalom, a kitartás szimbóluma. A mi sárvári arborétumunk tölgyfáiról híres. A tölgy romolhatatlannak vélt kemény fája révén válhatott a nagyság, a rendíthetetlen erő, a kitartás és a halhatatlanság jelképévé. Szállodánk 25 éves jubileumának ünnepén ezért is ültettünk emlékfaként egy ritka, nagymakkú tölgyet, ami, reményeink szerint még több száz év múlva is jó szolgálatot fog tenni az energiára, testi-lelki harmóniára áhítozóknak.

Minden fa külön világ, minden fa önálló egyéniség. Szánjunk időt a különböző típusok megismerésére, felfedezésére! Hogy könnyebben eligazodjanak, mellékelek egy kis összefoglalót, és meghitt fa-pillanatokat kívánok!

Tölgyfa: a gyógyító fa (tiszta gondolkodás)
Már őseinknél is gyógyító fának számított, az energia és az erő szimbóluma volt. Az életenergiája rendezi a gondolkodásunkat és élesíti az elmét.

Nyírfa: Száműzi a melankóliát (erő, fiatalság)
A tavasz és a fiatalság mágikus fája. A kedvetlenséget és a szorongást is elűzi. A melankólikusból boldog és felszabadult embert csinál.

Kőrisfa: Erősíti az akaratot
Mágikus ereje van. Aktiválja a tudatalattit és erősíti az akaraterőt. Ha Ön hajlamos arra, hogy hagyja irányítani magát, nehezére esik dönteni vagy erőre van szüksége, hogy elérje a célját, keresse a kapcsolatot a kőrissel.

Bükkfa: Fejfájás ellen
Sugárzása segít a fejfájás és migrén esetén, ezenkívül támogatja a szellemi munkát. Akinek koncentrációs nehézségei vannak vagy nagyon leterheli az irodai munka, az a bükkből új erővel és energiával töltheti fel magát.

Hársfa: A szerelem fája
Gyengéden hat a szívre és erősíti a szerelem képességét. Támogatja a test mozgékonyságát és lendületét, meghosszabbítja az életet és megfiatalít.

Egy jó szállodás mindig mindenben igyekszik a vendég segítségére lenni, ez a szakmánk és ezt szeretjük benne. De azért előfordulnak néha olyan különleges, mondhatnám azt is, hogy bizarr kérések, amiken bizony még mi is, tapasztalt szállodások is elcsodálkozunk. A kollégák segítségével ezekből gyűjtöttem most össze a legjobbakat.

- Csöppet sem meglepő, hogy sokan házikedvencüket sem akarják megfosztani a nyaralás élményétől, úgyhogy kollégáink már rutinosan válaszolnak a “kisállatot lehet-e hozni” kérdésre. Azonban akkor igencsak meglepődött egyikük, amikor kiderült, hogy kisállat alatt valójában a lovát érti a kedves telefonáló. De azért megnyugtatta, hogy ha a terasz nem is lenne megfelelő hely egy lónak, a közeli lovardában megpróbáljuk elhelyezni “kis kedvencét”.

- Annak a hölgynek, aki a szobaszervízre befutó hívásokat kezelte egy olasz szállodában, igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne nevessen, amikor egy nászutas házaspár sztriptíztáncosnőt akart rendelni a szobájába. A dolog pikantériája az volt, hogy a feleség telefonált…

- A szobaszervíz bizony gyakran szembesül furcsa kérésekkel. Ezek közé tartozott az is, amikor az All Inclusive ellátást kínáló Aqua szállóban klopfolót kért a szobába az egyik vendég… ezt sajnos nem tudtuk teljesíteni, így azóta sem derült ki, mire kellett volna a szerszám…

- A kínaiak után, akik egyenesen a miniszterelnökkel akartak beszélni, már igazán nem lepődtünk meg egy külföldi, igencsak gazdag úr kérésén, aki felhívta a recepciót és közölte, hogy legyenek szívesek és kapcsolják neki a pápát…

- Természetesen a nyolcvanéves, de remek kondiban lévő Atlasz bácsi, aki a ruganyos, jó minőségű ágyra hívta fel a figyelmet, mint elengedhetetlenre, nem maradhat ki a listából. Hévízi kollégáink azóta sem felejtették el az esetet, és azóta is mindig gondoskodnak róla, hogy Atlasz bácsi hódításaihoz adottak legyenek a tökéletes körülmények.

- Évekkel ezelőtt egyik hotelünkben vendégünk volt egy fiatalember, aki este letelefonált a recepcióra azzal, hogy túl magas lévén lelóg az ágyról és fel tudunk-e ajánlani számára egy nagyobb ágyat? Természetesen lecseréltük szobáját egy franciaágyasra, melyen átlósan már elfért...

- A következő furcsa kérés is a méretekkel függ össze, egy idősebb úr ugyanis egyszer foglaláskor beolvasta a telefonba kocsijának milliméter-pontos méreteit, majd azt kérte, hogy a recepciós mérje le a parkolót, hogy biztosan ne eshessen baja… Mindenki legnagyobb örömére végül az autó befért a parkolóhelyre.

- Egy mezőgazdasági rendezvény szervezője pedig azt a kérdést tette fel egyik kollégánknak egyszer, hogy hány traktor fér el a parkolóban...

- Arról a hölgyről sem fogunk egykönnyen megfeledkezni, aki kipróbálta a csokoládémasszázst, majd masszőrhölgyünkhöz fordult és sóvárogva kérdezte, vajon megehetne-e egy csésze ilyen csokoládét…

Kedves Olvasók! Biztos tudnak mesélni egysmást vendégek furcsa kéréseiről! Ne tartsák magukban a sztorikat!

Évekkel ezelőtt történt ez a mókás eset, amit azóta is mindig nevetve emlegetünk a kollégákkal. Április lehetett, amikor az egyik hazai divatcég zártkörű partnerpartit tartott szállodánkban, ahol egy kis divatbemutatót is rendeztek a nyári kollekció darabjaiból. A rendezvénynek estefelé lett csak vége, így a résztvevők és a modellek is szállodánkban éjszakáztak.

Ugyanebben az időpontban hotelünk vendégei voltak egy német “öregfiúk” focicsapat játékosai, mozgékony, életvidám, még most is sportos testalkatú idős urak, akik folyamatosan újabb és újabb programokra vágytak, amiket az idegenvezető igyekezett számukra biztosítani. A divatbemutató reggelén el is mondta csoportjának, hogy estére meglepetéssel készül nekik, méghozzá “férfias” meglepetéssel.

Vacsora előtt aztán a focicsapat néhány tagja úgy döntött, hogy a wellness-örömeiben gazdag napot egy kis jakuzziban ücsörgéssel zárja le. Igenám, de még alig ücsörögtek ott pár perce, amikor négy modell jelent meg a medence szélén, akik szintén itt akarták kipihenni a divatbemutató fáradalmait egy üveg pezsgő társaságában. Először, mikor az idős urak meglátták a négy bombanőt, egészen megdöbbentek, de a lányok a legnagyobb természetességgel bekéredzkedtek melléjük és a lépcső felé vették az irányt. Ekkor már a focisták biztosak voltak benne, hogy az idegenvezető által beígért kis meglepetéshez van szerencséjük.

Nem telt bele sok idő és ők is kedvet kaptak a pezsgőzéshez, és koccintottak a magyar lányok különleges szépségére. A hangulat hamar a tetőfokára hágott, az egyébként rendszerint már tíz órakor a szobájukba visszavonuló “öregfiúk” még tizenegykor is elemükben voltak és egyre-másra rendelték a további italokat. Hamarosan még dalra is fakadtak, csakúgy zengett az ének a medencetérben. Miután a lányok fél tizenkettő körül végül takarodót fújtak, a német urak is kikászálódtak a jakuzziból, egyetlen bánatuk valószínűleg az volt, hogy ilyen “hamar” végetért az este…

Másnap aztán a reggelinél a veterán focisták alig győztek hálálkodni idegenvezetőjüknek a fantasztikus meglepetésért. Hosszan mesélték csodás élményüket a magyar lányokkal, akik nem csak szépek, de okosak is és istenien lehet velük beszélgetni. Ahogy az idegenvezető később nevetve elmesélte nekem, a csapat többi tagjával egy estén keresztül vidáman iszogattak egy meglepetésképpen meghívott magyar focilegendával. De végül arra jutottak, hogy ezt már nem kötik a “boldog kivételezettek” orrára.

Ahogy a blog eddigi sztorijaiból már kiderült, a Danubius szállodákban gyakran történik valami érdekes, amit érdemes elmesélni. Mégis úgy gondolom, az emberek sokszor éppen arra vágynak, hogy stresszes, rohangálós hétköznapjaik után végre az égvilágon semmi se történjen, fel tudjanak töltődni testileg-lelkileg és harmóniába kerüljenek önmagukkal. Ezért is szerették meg annyira a wellness-t.

Nem csoda, hiszen legyen akár nyár vagy tél, hideg vagy meleg, eső vagy hóesés, bármikor hódolhatunk élvezetének, bármikor kiszakadhatunk a napi robotból egy kis kényeztetésre. A wellness elsősorban a testünkről, az egészségünkről szól, amiről a nagy rohanás közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Rendszertelenül, gyorsan étkezünk, “nincs időnk” sportolni, munkahelyünkön összegörnyedve, felhúzott, merev vállakkal ülünk. A masszőrök nap mint nap szembesülnek ennek az életmódnak a következményeivel: elmeszesedett, merev nyak, csomók a vállban, ropogás minden érintésre.

A wellness arról szól, hogy ezeket a merevségeket kilazítsuk, hogy néhány napig az egészséges táplálkozásé, az ellazulásé, a mozgásé-mozgatásé legyen a főszerep. Nemrég azonban a wellness mellett (vagy inkább a wellness-en belül) egy új fogalom is népszerűvé vált, ez pedig a SELFNESS. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a test ápolása mellett a lélek igényeire is figyelnünk kell… pontosan erről szól a selfness filozófiája.

A test edzésben tartásának módszereivel nagyjából mindenki tisztában van, még ha nincs is mindig ideje betartani. De hogy kell edzésben tartani a lelket?

A lelki nyugalom, az önmegismerés alapja az, hogy nyugodt, harmonikus körülmények között elmélyülünk magunkban, megfogalmazzuk, mire vágyunk pontosan, mi a célunk, mi az, ami nem működik az életünkben és mi az, amin változtatni szeretnénk. A problémákon való rágódás helyett a megoldáson való meditálásra helyezzük a hangsúlyt, ami hozzásegít ahhoz, hogy rejtett képességeinket felszínre hozzuk és mozgásba lendítsük. Ha néhány célirányos kérdést felteszünk magunknak, máris világosabban jelenik meg előttünk az ösvény, amin haladnunk kellene (pl.: Miért nem vagyok elégedett? Mi tehetne elégedetté? Hogy érhetem el ezt a célt, mit kell tennem érte és mennyi időbe fog telni? stb.)

Visszajáró kedves vendégeim gyakran mondogatják nekem, hogy igenám, de ami könnyen megvalósíthatónak tűnik itt a mi szállodánkban, Sárváron, ebben az idilli környezetben, az arborétumban sétálva a több száz terebélyes tölgyfa között, Wai Tan Kung-gal (kínai gyakorlatsor) vagy aquafitness-szel indítva a napot, az nem folytatható egykönnyen a hétköznapokban. Erre az első válaszom mindig az, hogy nagyon örülünk neki, ha vendégeink sokszor visszatérnek abba az idilli és harmonikus környezetbe, ami Sárvár.

Ugyanakkor hiszem és vallom azt is, hogy elsajátíthatnak nálunk olyan technikákat, trükköket, amiket hazavihetnek és megkönnyíthetik velük a mindennapokat. Egészséges táplálkozás, lazítás, meditáció, egymás gyöngéd megmasszírozása, testmozgás és a lélek rezdüléseire való odafigyelés: olyan dolgok ezek, amelyekre ha nap mint nap szánunk egy kis időt, szervezetünk és lelkünk is ezerszeresen fogja meghálálni.

Ha a szállodaszobák mesélni tudnának... Ami azt illeti, ha a szobák nem is, a dolgok, amiket vendégek ottfelejtenek, sokszor igen-igen beszédesek. Csináltam egy kis összesítést saját történetekből és sok más kolléga elmondásai alapján vicces, érdekes, néha bizarr tárgyakról, melyek a szobákban maradtak.

- Szokás mondani, hogy valaki egyszer a saját fejét is otthon fogja hagyni. De hogy a fogait? A szállodák visszatérő jelensége a fogmosópohárban úszkáló műfogsor...

- Ugyanígy a paróka is gyakori a hátrahagyott tárgyak listáján. De vajon tulajdonosának hogy nem tűnik fel a hiánya?

- A minibár a titkok tárháza. Általában ugyan kevesebb dolog van benne a vendég elutazása után, mint megérkezése előtt, de olykor az ellenkezője is előfordul. Ilyenkor a legváltozatosabb dolgokkal bővül a bár kínálata: egy kis fazék ottfelejtett hazai pörkölttel (még all inclusive szállókban is), almalével feltöltött viszkisüveggel, félig megevett tölcséres fagyival a közeli fagyizóból.

- Az egyik szobában egy fél méter magas Buddha szobor maradt... Vajon egy idő után már elképzelhetetlennek tartotta a vendég, hogy ezt ő maga hozta el, és azt hitte, hogy a szoba berendezéséhez tartozik?

- Ha sok pénz van nálunk, akkor nagyon vigyázunk rá, igaz? Nem mindig. Egyik szobalányunk három húszezrest talált egy fürdőköpeny zsebében, miután az ottlakók már útra keltek… Gyanította, hogy ezt azért nem borravalónak szánta tulajdonosa, úgyhogy felkutattuk és eljuttattuk hozzá a pénzt. Egy milánói szállodában egyszer 200 ezer eurót felejtett ott egy pár, akiket a reptéren értek utol. Mivel a gépről lemaradtak, még egy éjszakát a szállodában töltöttek. A borravalóról nincs információnk.

- A jegygyűrű az együvé tartozás szimbóluma. Persze néha azért levesszük, ha félünk, hogy pl. az uszodában lecsúszik az ujjunkról. De hogy a nászutas-pár mindkét tagja ottfelejtse saját éjjeliszekrényén? Ez még figyelmetlenség is lehetne, az viszont már beszédesebb, hogy azóta sem keresték...

- Egy szállodás ismerősöm egy dominacsizmát fedezett fel egy szekrényben ami egyéni ízlés kérdése ugyan, de vajon mit keresett egy férfi szobájában, aki egy konferenciára érkezett többedmagával? Inkább „úriember látványosan nem csodálkozik” alapon nem kérdeztek rá.

- Mivel sok család érkezik hozzánk, rendszerint találunk gyerekjátékokat, kiscipőket, csörgőket, sapkákat. De egy rockosabb pár halálfejes cumiját több órán keresztül kerestük, állítólag amerikából van és nagyon drága volt.

- A családok sokszor házikedvencüket is magukkal hozzák a nyaralásra. Az egyik vendégünk távozása után a szobalány halk csaholásra lett figyelmes az erkélyről, ahol egy mini kutyus didergett. Az idős hölgy mégis a szállodát okolta a túl jó hangszigetelés miatt (A fenti eset kiegészítése lehetne a fiókokban hagyott hallókészülékek és Cavintonok tárháza is).

- Magukról az éjjeliszekrény fiókjában talált könyvek széles skálájáról is külön regényt lehetne írni. Egyik vicces példa volt erre egy szállodahajón talált 250 oldalas Káma Szútra által ihletett vaskos könyv. A kollegák ekkor már értették, hogy a pár miért kér minden étkezést a kabinba, 250 oldal az bizony előszóval együtt is tartalmas olvasmány. :)

- Ha már Káma Szútra, a szobákban felejtett pajkos segédeszközök is megérnének egy misét. A legviccesebbet egy párna alatt találtuk meg: egy puha, rózsaszín szőrrel bevont bilincs volt az.

- Végül egy igazán durva példa az USA-ból, ahol egy többgyerekes család az egyik 9 hónapos gyermekét felejtette ott a szállodában az ágyban, akit egy napon keresztül a szálloda személyzete dédelgetett, míg a szülők észrevették a hiányt vagy sikerült őket utolérni...

És a kedves olvasók? Mi volt a legérdekesebb dolog, amit hotelszobában felejtettek? 

Ahogy az már a 25 éves házassági évfordulós hétvégénken is kiderült, a házaspárok még sok-sok év együttélés után is tudnak egymásnak meglepetéseket okozni… de az, hogy kinek milyen vicces ötlete támad, már egy másik kérdés… Ez a néhány éve történt eset nálam azóta is viszi a pálmát.

Egy olyan házaspárról van szó, akik már rég túl voltak a bűvös 25-ösön, a feleség egyik kerek szülinapja közelgett. A szervezésben az első perctől résztvettünk, régóta ismertük ugyanis a Sárvárról származó párt, akik egykor nagy helyi vagányoknak számítottak (anno egy motoros találkozón ismerkedtek meg).

De kezdem az elején. A nagy napon az egyik rokon hölgy hívta fel telefonon az immár egy másik városban élő feleséget. De nem ám a születésnapra gratulált, hanem megkérte, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert sürgős dolga akadt. Hozzátette, hogy azonnal el is megy érte kocsival és hozza Sárvárra, hogy ne kelljen a vonatra várni. Az autóút alatt a hölgy végig a gyerekekről beszélt és arról, milyen fantasztikus lehetőséget kaptak a férjével… A születésnapról egy szó sem esett. A feleség próbált nyugodt maradni, amit az is megnehezített, hogy ezen a napon valahogy mindenki “eltűnt”, még a férje sem köszöntötte fel…

Időközben feltűnt neki, hogy nem is rokonai háza felé haladnak a kocsival. Nem sokkal később pedig már be is fordultak a sárvári Danubius szálloda parkolójába, a rokon hölgy pedig közölte, hogy itt még valamit el kell intéznie. Együtt mentek be a szállodába, ahol az éttermet már előre besötétítettük, és abban a pillanatban, hogy beléptek az ajtaján, a vendégsereg elkezdte énekelni, hogy “Boldog Szülinapot”. Ahogy felkapcsolódtak a villanyok, a feleség is látta, hogy csakúgy hemzseg a sok rokon és barát.. Már csak a férje hiányzott a boldogsághoz, ő azonban nem volt sehol.

Már 10 perce fogadta a gratulációkat egyedül, de a férje csak nem került elő. Ekkor hirtelen felcsendültek a “Born to be wild” első taktusai és felbőgött egy motor valahol a közvetlen közelben… Az étterem ajtaja kitárult, és az egykor “nagy vagány” férj berobogott egy hatalmas motorral, a feleség legnagyobb megrökönyödésére. Rojtos bőrdzsekit, bőrszerkót viselt és könnyekig meghatódott feleségének átnyújtott egy hasonló bőrdzsekit a következő felirattal: “Még sok-sok évig lobogjon együtt a hajunk!”, ami azért is vicces volt, mert a férj csaknem teljesen kopasz volt már... (de a sisak ápol és eltakar) :)

A bőrdzseki mellé természetesen egy motoros kirándulás dukált ajándékba, amire az ünneplés másnapján el is indult az “ifjú pár”.

Van valakinek hasonló jó sztorija meglepetéspartikról vagy vagány nagyikról?

Mindig is tudtam, hogy véletlenek nincsenek, a sors pedig néha csodálatos kanyarokat tud leírni. Egy ilyen életmanővernek lehettem tanúja minap, és nem állhatom meg, hogy el ne meséljem a történetet, ha már belecsöppentem.

Körülbelül egy hete egy kis azúr színű autó gördült be a parkolóba, és két dáma szállt ki belőle. Olyan igazi kortalan, önmagukkal harmóniában lévő, szépkorú hölgyek, amilyen minden nő – így persze én is – lenni szeretne idős korára. Napszemüvegükben, kalapkölteménnyel a fejükön úgy vonultak be kacagva a recepció elé, mint két filmcsillag…, esküszöm, mint Sophia Loren és Gina Lollobrigida. Mondanom sem kell, nem kis feltűnést keltettek, elsősorban a férfi vendégek körében. Hosszas tanakodás után kuncogva megállapodtak, hogy jobb, ha inkább két külön szobát vesznek ki, mert ki tudja, milyen kalandokat hoz kiruccanásuk. Ekkor már sejtettem, hogy eseménydús napoknak nézünk elébe…

A hölgyek – a diszkréció kedvéért mostantól nevezzük őket Sophinak és Ginának –, miután ki-ki berendezkedett a maga szobájában, egyből belevetették magukat az aktív pihenés sűrűjébe, és egy kiadós gyógyfürdőzés után alaposan megmasszíroztatták magukat. A vacsoránál aztán megint nagyot alakítottak. Rendeltek egy palackkal a ház legjobb pezsgőjéből, a pincért pedig elhessegették azzal, hogy majd ők kibontják az üveget, aminek persze az lett a vége, hogy a pezsgő felét az abrosz itta fel, de aztán szerencsére a két pohár is megtelt. A két barátnőből olyan báj és elevenség áradt, hogy senki nem tudott haragudni rájuk harsányságukért. Látszott rajtuk: azzal a szent elhatározással jöttek el ide, hogy kiélvezik a pihenés minden pillanatát. Ez pedig egy valamire való vendéglátósnak olyan kihívás, aminek minden áron meg akar felelni.

A „két öreg csaj” – ahogy magukat nevezték – hamar a személyzet kedvence lett. „Drága! Tudna hozni ennek a két öreg csajnak egy kis tejszínt a kávéjába, hogy még krémesebb legyen ez a reggel?” – incselkedett Gina az alig húsz éves pincérfiúval, aki akkor kb. egy hete dolgozott nálunk, és fülig vörösödött, annyira zavarba jött. Persze a következő tréfán már együtt kuncogott Gináékkal.

A reggeli után Sophi odajött hozzám, kicsit közelebb intett magához, mint régi bizalmasát, és megkérdezte tőlem: „Angyalom, hol vannak ilyenkor azok a sármos férfiak, akik tegnap a medence mellett napoztak?” Nem kellett soká törnöm a fejem, hogy rájöjjek, kikre is gondol... Visszatérő vendégeink közé tartozik egy idős baráti társaság, ha jól tudom, hajdan öttusázók voltak, az egyikük még világkupát is nyert. Reggelente legújabb szenvedélyüknek, a Nordic Walkingnak hódoltak, és annyira élvezték a túrabotos sétákat a tó körül, hogy András, a rutinos túravezetőnk is nehezen tartotta velük a lépést. Sophi teketóriázás nélkül kijelentette, hogy Ginával ők is csatlakoznak a mai gyalogláshoz. Fél óra múlva már teljes menetfelszerelésben álltak az előtérben, ontották magukból a történeteket, miközben a komplett öttusacsapat ott dongott körülöttük, mint a nektártól bódult méhek. Meg kell hagyni, az „öreg csajokban” volt vitalitás.

Úgy tűnt, most, hogy a hölgyek társaságra leltek, kicsit nyugalmasabb lesz a délelőtt, de ebben a pillanatban Atlasz bácsi lépett be az ajtón, a szokásos pajkos mosollyal arcán. Már jó néhány napja itt nyaralt nálunk, csodálkoztam is magamon, hogy még nem jutott eszembe, milyen jó lenne összeismertetni Sophival és Ginával. Főleg, hogy ismét előadta az életről szőtt elméleteit, és hogy mennyire élvezi a szabad életet, mióta évekkel ezelőtt elvált a feleségétől. Ártatlanul egyből egy testet-lelket megújító szaunát ajánlottam neki, hogy később majd a legjobb formáját hozhassa.

Egy óra múlva Atlasz bácsi kipirulva, egy pohár frissen facsart répalével a kezében tért vissza, hogy megköszönje a remek tanácsot. A szemem sarkából láttam, hogy ebben a pillanatban a túracsapat is befut, ugyanis hirtelen eleredt az eső. Tökéletes időzítés a sorstól, gondoltam magamban... A két „öreg csaj” hangosan nevetgélve lépett be a hotel ajtaján. Sophi már messziről integetve üdvözölt, de hirtelen arcára fagyott a mosoly, mikor megpillantotta Atlasz bácsit. „Hát ezt a meglepetést! Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk összefutni legközelebb!” – nevetett zavartan Sophi, majd oldandó a kialakult kínos csendet, Ginához fordulva így szólt: „Drágám, engedd meg, hogy bemutassam neked a volt férjemet”. A váratlan helyzet aztán lassacskán kellemes beszélgetésbe fordult, és nem sokkal később már hármasban rendeltek egy palackot a szálloda legjobb pezsgőjéből, amit ezúttal Atlasz bácsi bontott ki, elvégre ő egy igazi gentleman.

Örülök neki, hogy így beindult a blog. Nemrég egy bejegyzéssel olvasói csúcsot döntöttünk. Köszönjük ezúton is az olvasóknak a hűséget! Én pedig külön köszönöm azt, hogy mióta írjuk a blogot, nyitottabbá váltam mindenre, ami körülöttem történik, olyan apróságokra is, melyek egy szállodában gyakran előfordulnak, és gyakran bele sem gondolunk, milyen mulatságos dolgok állnak a háttérben. Íme egy sztori ami néhány éve történt nálunk, és melyen a vendégekkel együtt jót mulattunk a végén:

Pakold ki a táskád, megmondom ki vagy – ez a kijelentés általában telezsúfolt női táskákkal kapcsolatban szokott elhangzani. Ehhez kapcsolódik újjabb történetünk.

A turnusváltás napján történt. Ilyenkor mindig rengeteg a jövés-menés a szállodában, és több poggyász is várakozik az előtérben. Szállodánkba ezidőtájt érkezett meg többek között egy nagyon helyes, fiatal házaspár is. A becsekkolás után rögtön indultak is elfoglalni a szobájukat, Zoli, a londíner segített fölvinni csomagjaikat: két nagy bőröndöt és egy jól megtömött fehér strandtáskát.

Az előtérből ekkorra már eltűntek a csomagok, aki el akart indulni, már úton volt. Végre szusszanhatunk egy kicsit a következő nagy bevetés előtt – gondoltam, ekkor még nem is sejtve, mekkorát tévedtem.

Alig telt el egy óra, amikor a fiatal hölgy, aki nemrég érkezett férjével, megjelent a recepción és kezében egy kézitáskát hozott, majd diszkréten félrehívott. Elmesélte, hogy ő éppen masszázsra indult, férjének pedig meghagyta, hogy nyugodtan menjen le a medencékhez, hogy addig is élvezhesse a nyár és a víz örömeit, és vigye a strandtáskát is, amiben a törülközők, naptejek és egyéb fontos kellékek vannak. A férj annak rendje és módja szerint le is ment, és mivel kényelmesebben akart feküdni, gondolta, jól jönne a gumimatrac, fel is fújja gyorsan. Ahogy azonban belenyúlt a táskába és megfogta a keze ügyébe akadó gumiszerű dolgot, az csak nem akart kijönni. Mikor szórakozottan rángatni kezdte – khmm, férfiak, ahelyett hogy nagyobbra nyitotta volna a táskát – egy nagyobb rántásnál nemcsak a keze ügyében lévő tárgyat, de a táska egész tartalmát sikerült kirántania. A medence körül megfagyott az élet, ugyanis a férj kezében egy – hogyismondjam – lakk, láncos bőrruha lógott, körös-körül pedig mindenfajta egyéb segédeszközök hevertek a füvön és úszkáltak a medence vizén, illetve merültek lassan lefelé.

A hölgy férje először nyakig vörösödött, hebegett habogott, és lassan elkezdte visszapakolni az elcserélt táska tartalmát. Szerencsére a lélekjelenléte nem hagyta cserben, és mivel magyarázkodni felesleges lett volna ebben a helyzetben, kihúzta magát és közölte, hogy a bemutatott kellékek megvásárolhatók a recepción.

A félreértést sikerült tisztázni, a táskát elküldtük tulajdonosának és még aznap megkerült a házaspár táskája is.

A recepción pedig aznap kicsit többet csörögtek a telefonok…

Egy nagyon édes sztori jutott eszembe arról, hogy a gyerekek néha milyen komolyan veszik a játékot és a szülők a gyerekeket! Minden apróságnak vannak bizonyos korszakai: egyszer szuperhős, máskor valamelyik állat a Dzsungel Könyvéből, olykor híres nyomozó. Ezúttal ez utóbbi eset állt fenn, az egyik kisfiúnál ugyanis volt egy fényképezőgép, amit kedvére kattintgathatott egész nap. Maga köré gyűjtött ezen kívül egy kis nyomozócsapatot is, akikkel együtt játszottak rendőrösdit egész nap. Mint Poirot, feljegyeztek mindent, amit csak láttak: kik sétálgattak a medence szélén és mikor, ki milyen magazint olvasott, ki mikor nyúlt a telefon után, stb.

A kisfiú és barátai egész nap a fontoskodó arccal közlekedtek, az étkezéseknél, a családi kirándulás alkalmával, sőt, este, lefekvés előtt is. Másnap pedig rendszerint beszámoltak arról, milyen “gyanús” dolgokat tapasztaltak . Egyik nap aztán a kisfiú nagyon izgatottan jött le az Aqua Mini Clubba, és mindenkinek elmesélte, hogy valaki ellopta a papucsát, azonnali nyomozásba kell lendülni.

Ezután egész délután az eltűnt papucs rejtélyével foglalkoztak a gyerekek. A medence mellett napozó szüleiket egyenként “kihallgatták”, megkérdezték őket, hol tartózkodtak az adott időpontban, és tudja-e ezt valaki igazolni. Kutattak a bokrok alatt, az Aqua Mini Klub épületében, sőt, az étteremben is, ujjlenyomatokat vettek tintával és állandóan fényképeztek. Kifaggatták a pincéreket és a szobalányokat is, látott-e valaki valami gyanúsat... De senki nem mondott semmi olyat, ami nyomravezette volna őket.

Másnap természetesen folytatódott a nyomozás és a bizonyítékgyűjtés. A kis csapat ezúttal a kertészeket is ”kihallgatta” (azaz addig ólálkodtak utánuk míg ki nem csikartak belőlük valamit), akik elmondták, hogy tegnap a papucs eltűnésének idején valóban láttak valakit feltünően gyanúsan ólálkodni a medence mögötti bokrok közelében. A nyom forró volt, a mindenféle helyszínelős filmeken edződött gyerekek lelkesen, négyzetcentiről négyzetcentire átvizsgálták a bokrok alatti területet, míg friss ásásnyomra nem bukkantak. Ekkor aztán a nyomozó úr egy homokozólapáttal, diadalittasan kiásta az eltűnt, zacskóba csomagolt papucsot.

Csakhogy nem csak a papucsra, hanem egy kulcsra is bukkantak a lyukban. Mikor megkérdeztek, rögtön láttam, hogy egy kabinszekrényhez tartozik, így oda is mentünk Colombóval és kis csapatával, és kinyitottuk a 009-es számú szekrényt, amelyben egy vadonatúj videójátékot találtunk egy üzenettel:

”Kedves ..., mostmár igazán kiérdemelted a Nagy Nyomozó címet és a rég vágyott videójátékot!
Boldog 9. szülinapot kíván: Anyu és Apu”

Ezek után biztos vagyok benne, hogy a gyermeki kreativitás mellett a szülői is tartogat meglepetéseket olykor-olykor...

Egyik kolléganőm írta meg nekem az alábbi tanulságos történetet.
Anett

“Egy szép tavaszi hétvégén egy szerelmespár, egy csinos fiatal nő és egy jóképű férfi ellátogattak egyik wellness szállodánkba. Nincs ebben semmi különös, hiszen ilyesmi minden héten megtörténik. A szerelmesek boldogok voltak, hogy végre kiszakadhattak a szürke hétköznapokból, romantikusan, gyertyafényben vacsoráztak, kényeztették magukat a különböző lazító kezelésekkel, ejtőztek a gőzben, andalogtak a kert ösvényein, az erdő fái között. Majd vasárnap, amikor kicsekkoltak a szállodából, a férfi minderről kért egy céges számlát és mosolyogva, elégedetten távoztak.

Néhány héttel ezután csörgött a telefon az irodámban. Egy kedves, női hang szólt bele a kagylóba, aki X cég könyvelőjeként mutatkozott be és egy bizonyos céges számla adatairól érdeklődött, ami a mi szállodánkban töltött hétvégéről szólt. Ahogy a hölgy elmondta, a könyveléshez szüksége van a résztvevők adataira, az ittartózkodás időtartamára, stb. Miután előkerítettem a “nagykönyvet”, elmondtam a kért adatokat a könyvelőnek, aki szívélyesen megköszönte, majd letettük.

Körülbelül egy óra múlva újra csörgött a telefon. A férfi a nevét mondta, és kérdezte, emlékszem-e rá. Hát persze, hogy emlékeztem. Hiszen a cége nevére kiállított számla éppen most volt a kezemben… Fád hangon csak annyit kérdezett, hogy érdeklődött-e utána valaki mostanában, mire megmondtam neki, hogy igen, épp most beszéltem a cége könyvelőjével. Megköszönte és csak annyit válaszolt: az nem a könyvelőnk volt, hanem a feleségem... és letette a telefont...”

Barátnő és céges számla.. erre csak egy régi kínai közmondást tudnék idézni: "A mohóság a gonosz tettek atyja, de az elővigyázatosság olyan őr, amely távol tartja..."

Alig telt el pár hét azóta, hogy beszámoltam itt a blogon rekordkísérlet-tervünkről. A díj mostmár a miénk, köszönhetően annak a huszonhét házaspárnak, akik nálunk ünnepelték 25. házassági évfordulójukat egy fantasztikus programokkal teli hétvégén! Köztük volt az a kedves házaspár is, akiket évről-évre újra köszöntünk itt a sárvári szállodában, és akikkel huszonöt évvel ezelőtt, nászútjukon találkoztunk először.

Már évekkel ezelőtt kiderült róluk, hogy amellett, hogy egymással nagyon jól elvannak – nem számítva a házastársak közt megszokott apró civakodásokat -, társasági emberek is, akik szívesen barátkoznak. Jó pár évvel ezelőtt ismerkedtek össze egy velük kb. egykorú házaspárral, akikkel később rendszeresen jöttek együtt nyaralni. Ilyenkor a két nő rendszerint együtt csinált programokat: kettesben futottak reggel az arborétumban a tó partján, együtt jártak tornaórákra, együtt ültek a thermál medencében, stb. Ezalatt a férfiak sem voltak restek, megváltották a világot a bárban, politizáltak, vagy a munkáról beszélgettek a medencében ülve órák hosszat.

Most pedig mindkét pár eljött a 25. házassági évfordulósok hétvégéjére, ugyanis, mint kiderült, ugyanabban az évben házasodtak össze. Először rá sem jöttem, ezúttal miért tűntek olyan szokatlannak. A hajuk változott volna meg? Az öltözködésük? A viselkedésük? Csak lassan jöttem rá, hogy ez utóbbiról van szó. A férfiak ezúttal egymást igyekeztek felülmúlni előzékenységben. A reggelinél pincéreket meghazudtoló szolgálatkészséggel hozták a hölgyeknek a finom falatokat, és gyümölcs hegyeket halmoztak fel az asztalon. Minden programot közösen csináltak asszonyaikkal, ha kijöttek a medencéből, rögtön vállukra borították a törülközőt, a vacsorához a legjobb borokat rendelték. Amin pedig a legjobban meglepődtem: szemrebbenés nélkül mondtak le a sörről és a VB mérkőzéseiről... na jó, csak az első félidőről... ;)

A feleségek részéről az első reakció a meglepődés volt. A második nap délelőttjén egyikük éppen hozzám jött aromaterápiás masszázsra, és míg az illóolajokat kevertem el a vízben, azt fejtegette nevetve, hogy a férjeik minden bizonnyal megőrültek, már egy percig sem tud kettesben lenni a barátnőjével. Ekkor még én sem értettem, mi a titka ennek a nagy buzgóságnak, de este, a nosztalgia bál előtt minden világossá vált…

A férfiak ugyanis lejöttek a recepcióra és mivel engem ismertek legrégebb óta, hozzám fordultak azzal a kérésükkel, hogy mire a bál végetér, szobáik padlója legyen telehintve vörös rózsákkal… Nyilván az én arcomon is kiütközött a meglepetés, úgyhogy kedvesen magyarázkodni kezdtek: meg szeretnék köszönni ezt a huszonöt évet a feleségeiknek valahogy, és közösen egy igazi kényeztetős hétvégét beszéltek meg a “fiúk”…

Az utolsó napon aztán a reggelinél feltűnően boldog volt az egész társaság. Elmenőben az egyik hölgy még megszorította a kezemet és annyit mondott cinkosan mosolyogva: “Képzelje el, a barátnőmmel elterveztük, hogy ma este megnézzük a focimeccset”! Nagyot nevettünk és elköszöntünk. Hogy őszinte legyek, meg voltam hatva. Ahogy Dorkától már tudjuk, milyen szívderítő a gyerekszerelem, most az is nyilvánvalóvá vált, hogy huszonöt év házasság után is tud még legalább ennyire szép lenni - focimeccsek ide vagy oda. :D

Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, ez a nyár nem indult éppen nyár-szerűen. Eső, eső, eső, júniusban ugyanúgy, mint májusban, amikor máskor már javában tombolni szokott a kánikula. Pont a Vakáció eljövetelére persze megemberelte magát az időjárás egy kicsit és két napig nyár volt, de aztán megint beköszöntött az esőzés… Pont akkor, amikor kedvenc gyerekeim, Pannika, Zsoltika és Blanka baba is megérkeztek családjaikkal együtt, akik a gyerkőcök egymásra találása után barátkoztak össze.

Ahogy a gyerekek elbeszéléséből kiderült, az elmúlt évben is nagyon sokat találkoztak, sőt, még síelni is voltak együtt, de már elmúlt a szerelem. Megkérdeztem, hogy ez hogy lehetséges, mire Pannikától azt a választ kaptam, hogy “mostmár csak úgy szeretik egymást, mint a testvérek”, és ezek után nem házasodhatnak össze, mert a testvéreknek nem szabad összeházasodniuk. Meghajoltam e logikus érvelés előtt és ezentúl már nem szerelmespárként tekintettem rájuk, viszont örömmel figyeltem, hogy milyen elszántan szállnak szembe a természet erőivel és akarják leküzdeni az esőt.

Nyolc gyerkőcből álló kis csapatom ugyanis igencsak el volt keseredve, hogy elmarad a “jaj de élvezem én a strandot”-életérzés, és nincs korlátlan pancsi-pancsi, napfény, labdázás, fogócska, hanem melegen kell felöltözni és még az esernyőt is cipelni kell. Az Aqua Mini Clubban lévő rengeteg játék sem tudta őket jobb kedvre deríteni, pedig mindent bevetettünk, kolléganőmmel egyik vetélkedőt találtuk ki a másik után. Pannika és Zsoltika viszont ragaszkodtak hozzá, hogy csakis varázslással lehet megoldani a problémát és egész délelőtt varázsrajzokat készítettek. A nagy varázslás időpontját másnap délelőttre tűzték ki a gyerekmedence partjára.

Mondanom sem kell, másnap délelőtt is esett az eső. A tízórai müzli után vonultunk ki a medence köré, természetesen mindenki esőkabátban. No persze azon mindenki meglepődött, hogy a varázslat vezetői, Pannika és Zsoltika napszemüveget és szalmakalapot viseltek (ez utóbbiból még a medence partján üldögélő Blanka babának is jutott), miközben kérlelni kezdték a “tó szellemét”, hogy intézze el a jó időt, majd ráadásként elénekelték a Süss fel nap-ot. Kicsit később meg is kérdeztem őket, hogy vajon túlságosan vakít-e a nap és azért van-e szükség a sötét szemüvegekre.

És láss csodát! Abban a pillanatban, hogy kimondtam a kérdésemet, az egyik szürke felhő mögül előbukkant a nap. Pannika ekkor cinkos mosollyal az arcán elmagyarázta, hogy tavaly én meséltem nekik azt a történetet, amikor egy aszályos vidéken egy egész falu ment ki a mezőre esőért imádkozni, de csak egy kislány vitt magával esernyőt, mert ő hitt benne egyedül, hogy tényleg eső lesz.

Elmosolyodtam örömömben, hogy ilyen nagy hatással volt rá a tavalyi mese. De nem volt sok időm meghatottan ácsorogni, mert ekkor már nyolcan rángattak nyolcfelé, hogy AZONNAL FOGÓCSKÁZZUNK A NAPON! :D

Legutóbbi léböjtkúránkon, ami két hete fejeződött be, újra találkoztam az egyik kedves, régi, visszajáró vendégünkkel, Anitával, aki három éve járt nálunk először és azóta a léböjtkúrákon kívül is tartjuk a kapcsolatot. Most újra felidéztük megismerkedésünk történetét, amikor még egy kicsit másképp gondolkozott a léböjtről és az egészséges életmódról, ez pedig meglehetősen mulatságos szituációkat eredményezett :P. Beleegyezett, hogy megírjam történetét, bíztatásul a léböjtre készülőknek.

Anita már két gyermek anyukája volt, mikor először jött hozzánk egyik barátnőjével a sárvári léböjtkúrára. A kétszemélyes utat az édesanyjától kapta ajándékba, aki így akarta “szelíd módszerrel” a fogyás irányába terelni Anitát, aki a két szülés után nem tudta visszanyerni régi formáját. Persze azóta is mindig elmondom, hogy a léböjtkúrára nem fogyókúraként kell tekinteni, itt a kilók leadása pusztán mellékhatás, a hangsúly a fizikai és szellemi megújuláson van. Nem csoda, hogy Anita, aki úgy tekintett a kúrára, mint személyes kálváriájára, elsőre nem volt teljesen sikeres:). Most már ő is tudja, hogy a léböjt sikere a lélek nyugalma…

Három éve viszont még igencsak kelletlenül fogadta a tényt, hogy egy hétig csak teán, vizen, keserűsón és szűrt zöldségleveseken éljen, noha az egész csoport, sőt, a barátnője is próbálta belelkesíteni. Ő azonban nem tudta és nem is akarta leküzdeni a kínzó éhséget. Első nap csak egy kávé erejéig szökött be az étterembe, legalábbis ennyit vallott be… A második nap a reggelinél dolgozó pincér keresett meg és kérdezte meg tőlem, hogy a vörös hajú hölgy nem a léböjt-csoportba tartozik-e, mert tegnap mintha velünk látta volna… Kérdeztem is, hogy miért érdekli, mire azt a választ kaptam, hogy azért, mert a hölgy éppen az étteremben ül és ami előtte az asztalon van, az minden, csak nem folyadék...

A következő csalafintaság akkor történt, amikor délután, a csoportos biciklizés közben Anita észrevétlenül lekanyarodott a kellemes erdei útról és egy szalonnát sütő társasághoz csatlakozott :P. Mi csak nagy sokára vettük észre a hiányát, ekkor azonban már visszafelé bicikliztünk és utunk pont belefutott a kedélyesen sütögető társaságba, köztük Anitába, aki a szalonnazsírt épp egy vastag szelet fehérkenyérre csöpögtette…

A döbbent csöndben tizennégy irigy ember szeme szegeződött Anitára, aki fülig pirult, és nyilván legszívesebben a föld alá süllyedt volna, a jól megtűzdelt nyárssal egyetemben... A csöndet azonban szerencsére maximum egy perc múlva hatalmas nevetés törte meg, amihez Anita is megkönnyebbülten csatlakozott, aztán fogta magát, és a nyársát szomszédjára bízva odajött hozzánk. Rábeszéltem, hogy szalonna helyett egyen a szállodában egy könnyű vacsorát és másnaptól kezdje újra a léböjtöt, az én, személyes felügyeletem mellett, mintha mi se történt volna. A javaslatot megkönnyebbülten fogadta el, én pedig másnaptól sok séta mellett elmeséltem neki a léböjt filozófiáját, és ezután minden felmerülő problémára, kérdésre együtt kerestük a megoldást.

A következő öt nap már más szellemben telt! A nehézségek ellenére a végén Anita is ugyanazt érezte, mint a csoport többi tagja: azt, hogy megérte, és nem is a leadott néhány kiló, sokkal inkább a jobb közérzet miatt.

Azóta ő az egyik leghűségesebb vendége a kúráknak, de ettől függetlenül olykor-olykor felkerekedünk együtt és csapunk egy nagy szalonnasütést… :P Néha-néha mindenkinek jár egy kis bűnözés ;)

Nem tudom, ki hogy van vele, de én egyszerűen imádom az esküvőket, különösen, ha itt, a mi hotelünkben rendezik meg őket. Ilyenkor tényleg mindig történik valami, amire később jólesik visszaemlékezni… Ezek közé tartozik az esküvői torta esete is, ami először meglehetősen reménytelennek tűnt… :)

Nyilván mindenki tudja, mekkora hercehurcával jár egy esküvő megszervezése, és mekkora nyomás van a menyasszonyon, hiszen nyilván ő az, aki legjobban izgul amiatt, hogy élete nagy napja tökéletes legyen. Rohangál ide-oda, ruhapróba, dekoráció, forgatókönyv, cipő, frizurapróba, sminkpróba, vendéglista, menü, csirke, sertés vagy borjúhús, stb., stb., végtelenségig lehetne sorolni a kérdéses pontokat, az esküvő napján rendszerint még arra sincs ideje, hogy a sarki büfé előtt állva, kutyafuttában megreggelizzen. A vőlegény ehhez képest rendszerint lazábban viszonyul a kérdéshez és bár ő is izgul, legalább amiatt nem aggódik, hogy a rózsa jól mutat-e majd a gomblyukában … :P

A szülők mindenesetre igyekeznek levenni némi terhet az ifjú pár válláról, ahogy ez ezúttal is történt. A torta, amivel a vőlegény szülei készültek – kétemeletes, gyönyörű, oroszkrém, tele virágokkal, szalagokkal -, egy sárvári cukrászdában készült, és ők hozták el pénteken, Bükfürdő felé tartva. Ezzel nem is lett volna baj, pénteken meg is érkeztek, pontosan akkor, amikorra vártuk őket. Viszont amikor megjelentek a recepciónál, már joggal gondoltuk, hogy valami baj történt…, talpig fehérben voltak ugyanis… És most nem a ruhájukra gondolok.

Mint azt a fiús apa elbeszéléséből megtudtuk, a Sárvárt és Bükfürdőt összekötő úton a legváratlanabb pillanatban lépett ki a kocsijuk elé egy szarvas, és a torta a hirtelen fékezés hatására a hátsó ülésről előrerepült a műszerfalra, ahol szó szerint atomjaira hullott szét, nem kímélve senkit és semmit… A szülők először csak elkeseredetten ácsorogtak a recepciónál, amíg meg nem kapták a szobájuk kulcsát – ők ugyanis az esküvői mulatságot egy kis wellness-élménnyel is össze akarták kötni -, aztán ki-ki máshol kereste a megoldást, az édesapa a thermál medencében, az édesanya pedig velem, a konyhában…

Felkerestük ugyanis a szállodánk cukrászát, Csicsi bácsit, akinek egyébként éppen egy harminc fős csoport desszertjét kellett elkészítenie, de nem csak ez akadályozta meg abban, hogy rekonstruálja a gyönyörű tortát, hanem az is, hogy otthon megígérte az asszonykájának, hogy a másnapi családi bulira megsüt minden süteményt... Pedig ő volt az utolsó reményünk… De ekkor, az x.-dik képviselőfánk legyártásakor Csicsi bácsinak bevillant két cukrásztanonc segédje, akiket riasztani szokott olykor-olykor. “Nagyon ügyesek, meg tudják csinálni” – jelentette ki a mester, majd lebonyolított néhány hívást.

A fiúk Szombathelyen voltak éppen és bulizni készültek. Mivel már mindketten legurítottak 1-1 sört, én pattantam kocsiba és mentem el értük. Este 9-re értünk vissza és vonultunk be a konyhába. Még hajnali háromkor itt ott voltunk: legyártottunk 200 kis marcipánvirágot, összehajtogattunk ugyanennyi masnit, szalagocskát, karcoltunk, rajzoltunk, formáztunk, kis gömböket nyomtunk a virágok közepébe, majd összeraktuk a torta két emeletét… És hurrá! A torta hajnali négyre újjászületett! (Egy két apróságtól azonban, mint pl. a marcipán menyasszony-vőlegény figura, el kellett tekintenünk…)

Másnap pedig remekül szerepelt az esküvőn, a vőlegény szüleinek legnagyobb megelégedésére. A kis titkot ugyanis nem osztottuk meg senkivel, legalábbis nem az esküvő előtt…De a menyasszonyban egy pillanatra mégis felébredt a gyanú, amikor párja kezét fogva nekiálltak az első szelet levágásának és fennhangon, csodálkozva megkérdezte, hogy “biztos, hogy eredetileg is marcipán-béka volt ezen a tortán?”

Másnapra természetesen már ő is megismerte a kalandos történetet, és személyesen is megköszönte nekünk, hogy feltámasztottuk halottaiból a fehér habos csodát, még akkoris, ha herceg helyett csak egy herceggé-válás előtt álló béka jutott rá… :P

Ahogy a múltkor írtam, már régóta tudtuk, hogy nyár elején viszont fogjuk látni Atlasz bácsit, aki ezen az első – végre igazi - nyári hétvégén ismételten tiszteletét tette nálunk egy rövid kúra erejéig. Törzsvendégünk nevetve mesélte, hogy olvasta a róla szóló korábbi bejegyzést, és hozzájárult, hogy most is írjak róla. Az egyetlen kérése az lett volna, hogy ezt az álnevet hagyjuk el, mert kiterjedt ismeretségi körében büszkélkedne a bloggal, de ezt sajnos nem tehettük meg, a diszkréció, az diszkréció, punktum.

Tehát Atlasz úr teljes sármjával, nagy kalapjával és egy füstölgő szivarral vonult be a szállodánkba, ahol aztán mindenkihez volt egy jó szava. Egyedül érkezett, bevallása szerint újra szingli, nem való neki a házasélet... mi pedig csak bólogatni tudtunk arra a megállapítására is, hogy hisz ott áll még előtte az egész élet. Azt már csak kacsintva tette hozzá, hogy arra sem panaszkodhat, ami mögötte van. Megintcsak elámultunk ennyi pozitív gondolat hallatán.

Atlasz bácsi – ahogy fogalmazott - két éjszakát “nyaralt” nálunk, neki ezek a rövid kiruccanások a nyaralások. 2010-ben csak síelni és vitorlázni volt eddig, éppen itt volt az ideje egy kis fürdőzős pihenésnek és tisztulásnak (sok gyümölcslé, egészséges ételek, sport, kezelések)...

Az újdonság, amit eddig még nem láttunk, ezúttal Atlasz bácsi hóna alatt lapult. Egy csinos, ultra vékony laptopot szorongatott folyamatosan, akár öltönyben, akár fürdőköpenyben vonult végig a folyosókon. Ahogy már írtam, szállodánkat elsősorban az idősebb korosztály részesíti előnyben, inkább csak a Nyári Csobbanás alatt jönnek hozzánk fiatalabb vendégek. A wifi hálózat kiépítésekor többen is attól tartottunk, hogy a nyugdíjasok nem fogják különösképp igénybe venni ezt a szolgáltatást. Hát ebben nagyot tévedtünk! Nem is gondolnák, hogy mennyi információt olvasnak, gyűjtenek az internetről, sőt, az egyéni nyugdíjas utazók (jellemzőbben persze a külföldiek) szobafoglalásaikat is az interneten keresztül intézik.

Atlasz bácsi is halad tehát a korral, büszkén vonult stílusos, ezüstszínű laptopjával. Egész nap csak az internetet bújta a hallban, az ebéd közben az étteremben, a medencetérben. Elválaszthatatlan páros lettek, olyannyira, hogy még a hölgyeknek való bókolás is el-el maradozott. Már kezdtünk elcsüggedni, hogy a világháló ellopta a mi “házi” Casanovánkat..., ekkor viszont bácsink megállt a recepción, és suttogva kérdezte: nem tudunk-e egy informatikust a közelben. Előkerítettük Robit, a hálózati szakértőnket, aki épp a házban szerelt valamit, hátha tud segíteni. Megpróbálta bekapcsolni a laptopot, de semmi. Hálózatra kötöttük, semmi. Robi megkérdezte, hogy hol használta a gépet utoljára, mire a bácsi sorolta: tegnap vacsora közben, a reggelinél, a kertben üldögélve, a masszázs közben és aztán a gőzfürdőben...

Nem mertünk egymásra nézni, hiszen a feliratunk így szól: “vezeték nélküli internet a szálló egész területén”, de aztán Robi megszánt engem és elmesélte Atlasz bácsinak, hogy a laptop egyrészt tényleg olyan mint egy újság, másrészt viszont nem. Annak ellenére, hogy kvarcórája jól bírja a meleget, a laptop sajnos nem... és egy kiadós kiszárítást javasolt neki.

Így a hétvége hátralévő részében Atlasz bácsit “visszakaptuk” bókjaival, történeteivel és kártyatrükkjeivel, és reggelente ismét a társalgóban láthattuk szivarfüstbe és egy nagy napilapba burkolózva.

Elutazáskor természetesen – hogy máshogy, mint – kacagva, latinul búcsúzott: Errare humanum est – azaz tévedni emberi dolog... és mi újra igazolva láttuk, hogy Atlasz bácsi valóban 100%-ig hús-vér, emberi jelenség.

Holnap az a bizonyos V betű is felkerül az iskolai táblákra az AKÁCIÓ elé, és így én is hamarosan visszakapom a sok-sok gyerkőcömet, talán most már nem csak hétvégére, hanem hétköznapokra is. Ilyenkor indul be úgy igazán az élet itt a hévízi Aquában – amikor már a gyerekek is részt vehetnek benne. Nem is kellett megnéznem a vendéglistát, ugyanis már telefonon felkeresett az egyik kedvenc baráti pár család, hogy én leszek-e itt, ugyanis ismét hozzánk látogat Panni és Zsoltika… Hogy miért lettek ők barátok és miért várom Pannit és Zsoltit? Erről szól az én történetem.

A tavalyi Nyári Csobbanás akciónk alatt történt, július végefelé. Már jó pár napja együtt voltam egy eléggé összeszokott, kedves kis csipet-csapattal, akik remekül elvoltak egymással. Rengeteget szórakoztunk a medencében, fogócskáztunk a kertben és egy új játékot, nyomozósdit játszottunk. Ebbe az idillbe csöppent bele az ötéves Panni, aki azonnal a társaság középpontja lett, derékig érő barna hajával, cserfességével és vöröshajú Blanka-babájával, akit először egy napernyő alá ültetett le, nehogy leégjen, később viszont a többi kislány javaslatára bekente “naptejjel”, hogy ő is zavartalanul játszhasson a többiekkel.

Zsoltika, aki éppen akkor fejezte be az első általánost, már az első pillanattól kezdve Pannin pihentette hatalmas kék szemeit. Rögtön észrevettem, hogy nincs ezzel egyedül, ugyanis Dávidka, Ádám és Dani is egészen furcsán kezdtek el viselkedni, elképesztő versengésbe kezdtek: ki a vagányabb, ki mond viccesebbet, ki fut gyorsabban, az eredményt pedig igyekeztek a lányok közelében hangosan megvitatni – bár nyilvánvaló volt, hogy az újonnan érkezett Pannikának szól ez az extra-felhajtás.

Megszoktam már, hogy a nagycsoportos óvodás és épphogy-iskolás fiúknál nem a “hagyományos udvarlási stratégiáké” a főszerep:), úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor uzsonnánál az összes fiú lemondott valamiről Pannika kedvéért. Mint valami varázslat, úgy vándorolt át a kislány elé egy szép piros alma, néhány szem eper, egy joghurt. A kislány “született királynőként”, egy huncut mosollyal jutalmazta a lovagokat, a zsákmányt pedig nagylelkűen szétosztotta udvarhölgyei között. No persze Blanka-baba sem maradt ennivaló nélkül :)

Uzsonna után aztán újra kimentünk a medencéhez és a lányok nagy fogócskázásba kezdtek, míg a fiúk egyértelműen forraltak valamit, fejüket összedugva tanakodtak az egyik fa árnyékában. Vihar előtti csend – gondoltam én, és milyen igazam lett! A négy fiú egyszercsak elkezdte kergetni a lányokat, és megpróbálta megszerezni - az épp napszemüvegbe és divatos fürdőrciba öltöztetve a medenceparton “napozó” - Blanka-babát, aki, mielőtt közbeléphettem volna, már a medencébe pottyant a nagy csetepaté közben. Panni óriási hisztivel díjazta az akciót, mire Zsoltika, amilyen elszánt volt az előző akcióban, olyan gálánsan próbálta most jóvátenni ballépését.

Azonnal a medencében termett és kimentette a babát, aztán a síró Pannikához ment és odaadta neki. “Ne sírj, nem halt meg, csak egy kicsit vizes lett!” – mondta, a kislány pedig hüppögve ölelte magához szeretett játékát. “Most, hogy megmentettem, lehetek én az apukája?” Logikus életszemléletén nagyot mosolyogtam magamban.

Az elkövetkező jó pár napban Zsoltika, Pannika és a túlélő Blanka-baba végig együtt játszottak, mint egy igazi család, sőt még a családi programjaik idejére sem voltak hajlandók megválni egymástól. Így a szülők is kénytelen-kelletlen összekeveredtek, amiből nagy barátság is született a végén, mert kiderült, hogy van egy csomó közös ismerősük. Amikor eljött a búcsú ideje, faggattam Zsoltit, hogy szomorú-e, mire annyit mondott: “Nem, mert megfogadtuk egymásnak, hogyha nagyok leszünk ő lesz a feleségem!” … ehhez nem tudtam mit hozzátenni.

Egy éve nem láttam őket, ezért nagyon örültem, hogy az idei Csobbanáson is részt vesznek, mert nagyon kiváncsi vagyok, hogy folytatódik a Love Story!! :):)

A múltkor ott fejeztem be, hogy Mr. Tapír (aki persze csak tolmács híján, kitűzőjének köszönhetően kapta meg a cuki ormányos nevét, a könnyebb beazonosítás végett) sokatmondóan nyújtotta át nekem névjegykártyáját, melyen első ránézésre is több titulus szerepelt, mint amennyit névjegyen valaha láttam.

Időközben megérkezett a tolmács, helyreállt a béke, kínai vendégeink is megkapták reggeli gyanánt gombás rizsüket. Egyedül a vacsorához kért tíz darab rohasztott kacsatojás okozott némi fejtörtést szakácsainknak (ennyit arról, hogy a külföldiek mennyire szeretik kipróbálni az adott táj ízeit – bár ezt a nyalánkságot lehet, hogy én sem kóstolnám meg Kínában). A megoldás a dupla adag welcome drink lett, mellyel az egyetlen bökkenő az volt, hogy vendégeink becsületes ázsiai szervezete a két pohár pezsgőt úgy értelmezte, mint a miénk két ugyanekkora pohár pálinkát. Innentől kezdve viszont sem a menüvel, sem a hangulattal nem volt gond…

Még aznap éjszaka újabb kulturális különbséggel kellett szembenéznünk. Azt azért sosem gondoltam volna, hogy szállodánkban éppen a forró vízből lesz hiány. No nem kell megijedni, nem a medencékből vagy a csapokból fogyott el a meleg víz, hanem kiderült, hogy Kínában a teafőzéshez és más egyéb célokra használatos forró víz fontosabb kellék egy szállodában, mint az ágy. Mindez az éjszaka kellős közepén derült ki, amikor tíz percenként kapta a szobaszervíz a hívásokat a tolmácstól, aki másnap üveges szemekkel jelent meg a lift ajtajában és könyörgött megoldásért Katánál. A megoldás végül az lett, hogy másnap az urakat egy csinos kis vízforraló várta a szobájukban, mire ők is és a tolmács hölgy is roppant hálás pillantásokat vetettek mindannyiunkra.

De térjünk vissza Tapír úrra (mint később megtudtam, alias Mr. Wong)! Kata hívott a recepcióról, hogy a tolmács és Wong úr komoly ügyben szeretnének velem tárgyalni. Az irodámba vezettem tehát őket, ahol hamar kiderült, hogy nem a szállodánkkal kapcsolatos ügyről van szó, hanem Wong úr ... tartomány … járása és Magyarország közötti mély és hosszan tartó baráti kapcsolatot szeretné velem megpecsételni. Mint kiderült ugyanis, az üzletemberek delegációja egyazon városból érkezett hozzánk. Értetlenül néztem a tolmácsra, de ő pókerarccal magyarázta el nekem, hogy Wong úr és küldöttsége országunkban nagyon jó élményekkel gazdagodott, ezért egy oklevélben szeretnék ezt megköszönni az ország vezetésének. Mivel már több ízben értésére adta a csoport vezetőjének, hogy a miniszterelnökkel, vagy “legalább” néhány miniszterrel két-három nap alatt nem lehet találkozni, mert éppen nagyon elfoglaltak, a szálloda igazgatója pedig épp Sárváron van léböjtkúrán (igazgatónk ezt minden évben megteszi, de erről majd Heni ír bővebben), Wong úrnak rám esett a választása, mondván, több helyzetet is ügyesen megoldottam (ezen a ponton el is pirultam...).

Wong úr tehát egy fényképezőgépet nyomott a tolmács kezébe, és ünnepélyes ábrázattal átnyújtott nekem egy gyögyörűen díszített, kínai nyelven íródott oklevelet, melynek átadásáról 15-20 képet kellett készíteni. Ezzel a diplomáciai ügyet is sikerült megoldanunk, az, hogy én ki leszek majd a képen, ha Wong úr hazamegy, azt már az ő és olvasóim fantáziájára bízom.

Kínai csoportunktól szállodánk alkalmazottai integetve búcsúztak a kijártnál. A rengeteg bőrönd bepakolása közepette Wong úr lépett hozzám búcsúzkodni (a tolmács segítségével), és már csak egy kívánsága volt: hogy hadd tarthassák meg az állatos kitűzőket, ami mindig emlékeztetni fogja őket a nálunk töltött kellemes napokra és a kedves magyar népszokásokra...

Bár sokan kételkednek ebben, de létezik ilyen házasság is... válaszolnak a másik kérdésére, ami el sem hangzott, befejezik egymás mondatait. Akárhányszor együtt vannak, kitartóan, de kedvesen piszkálják egymást. Meghatóan összecsiszolódtak, de ugyanolyan szenvedéllyel képesek egymás torkának ugrani egy-egy vitában, mint kapcsolatuk hajnalán. De persze csupa szerelemből! :)

Ilyen kedves, idősödő házaspárból az évek során sokat megismerhettünk itt a sárvári szállodában. Voltak olyanok is, akik már nyitástól kezdve hozzánk jártak és bizony, bizony, most miattuk (is) ég ennyire a kezem alatt a munka, hiszen EZÜSTLAKODALMAT szervezek Nekik. No persze nem csak Nekik: olyan hetedhét országra szóló ezüstlakodalom lesz ez, amire a lehető legtöbb 25 éves házassági évfordulóját ünneplő párt szeretnénk összegyűjteni (ha minden jól megy, még a Guiness rekordok közé is bekerülünk)! És hogy miért éppen 25?

Szállodánk is 25 éves jubileumot ünnepel, így aztán egyszerre lesz helyszíne és ünnepeltje az eseménynek. Már az ünnepi öltözet is folyamatban van: régi és új, ilyenvolt-ilyenlett fotók a folyosó falain, szoborkiállítás a szállodában és a környező arborétumban...

Most már biztos, hogy az a kedves házaspár is itt lesz az ünnepeltek között, akik éppen akkor voltak itt Sárváron nászúton, amikor szállodánk megnyitotta kapuit, 25 évvel ezelőtt. Azóta is minden évben itt vannak, ugyanaz az emelet, ugyanaz a szoba, ugyanaz a boldog házasság. Szinte az egész személyzetet jó barátként ismerik és viszont… Én ugyan akkor még nem dolgoztam itt, de azóta bőven volt alkalmam megismerkedni velük és meghallgatni szerelmük történetét. Ha valakinek, hát nekik tényleg telitalálat most az Ezüstlakodalmas hétvége.

Remélem Guiness-rekordkísérletünkön minden klappol majd, a gálavacsorától a nosztalgiabálon keresztül az éjszakai szerenádig… és biztos, hogy nagyon kedves történeteket tudok majd mesélni ezekről ugyanúgy, mint a nemrégiben végetért léböjt kúránkról is, mely szintén nem szűkölködött a meglepetésekben.

Addigis, segítsenek nekem minél több Ezüstházaspárt találni június 18-ig! :D

Tegnapelőtt jól itthagytam az olvasókat, mert éppen három perc alatt meg kellett volna tanulnom kínaiul (bár mint tudjuk, a szállodások számára nincs lehetetlen…) :). A busz és az idegenvezető elviharzott és itthagyott minket a huszonöt kedves, kínai üzletemberrel, tolmács nélkül.

Az első dolgunk természetesen a szobák kiosztása volt, hisz a jó vendég a boldog vendég. A boldog vendég pedig az, aki a fárasztó út után le tud huppanni saját szobájában az ágyára. Ezzel általában mindig a problémák 80%-a meg is oldódik. A fennmaradó 20% pedig rendszerint az első vacsora után foszlik semmivé…

Az idegenvezető távozóban még az utaslistára firkantva kiosztotta a szobaszámokat, elő is vettük gyorsan a papírt, hogy a kulcsokat is kioszthassuk. Csakhogy a listán gyönyörűszép írásjelek virítottak, számunkra teljesen érthetetlenül. Ezért a recepcióhoz hívtuk a csoportot és megkértük, hogy mindenki válassza ki a saját kulcsát. Ez eddig rendben is lett volna, de Kata, a recepciós lány magához intett és megkérdezte, hogy képzeltük rögzíteni a számítógépbe a neveket, hiszen kínai írásjeleink nincsenek, viszont ezzel a tolmács megérkezéséig nem várhatunk. Az ilyen helyzetekben néha csak a szerencsére lehet számítani, a recepciós pult alatt éppen ekkor vettem észre a gyermeknapról hátramaradt kellékes dobozt, tele állatos kitűzőkkel. A probléma megoldódott, kézzel-lábbal elmagyaráztuk a kulcs átvételénél, hogy ezt a kitűzőt nálunk mindig hordani szokás, és gyorsan magunkra is kitűztünk egyet-egyet. Így lettek vendégeink Mr. Donald Kacsa, Mr. Pluto Kutya, Mr. Balu Kapitány és így tovább…

A vendégek távoztak szobáikba, mi pedig már elégedetten néztünk volna újabb feladatok után, amikoris egy emeletnyi kitűzős ismét megjelent a recepció előtt, és egyikük rémült arccal magyarázott valamit a szobaszámokra mutogatva. Közben a nyaka előtt többször elhúzta a kezét, amit rögtön megértettünk, és mindenféle, krimibe illő teóriát kezdtünk el gyártani, hogy mit találhattak a szobában. Felmentünk velük a negyedik emeletre és félve nyitottunk be a szobákba, de mindent rendben találtunk. Ugyanakkor Mr. Krokodil és a többiek még a liftből sem akarták kitenni a lábukat. Ekkor kezdtük kapisgálni, hogy valami misztikum van a dologban. Visszamentünk a recepcióra és amíg Laci, a pincér megmutatta az uraknak, hol dohányozhatnak időközben, a Wikipédia elé vágódtam és utánanéztem a 4-es szám jelentésének. Ekkor minden világossá vált. Annyira, hogy megtaláltam, hogy Távol-Keleten a szállodáknak még negyedik emeletük sincs, hiszen náluk a 4-es szám náluk szerencsétlenséget jelent.

Két perc alatt kicseréltük a szobákat egy német csoport szobáival, akiknek első dolguk amúgyis az étterem volt, későbbre hagyták a berendezkedést. A kulcsok átadásakor valóban megbizonyosodhattunk arról, hogy sikerült megértenünk a problémát, ugyanis kínai vendégeink hosszas hálálkodásba kezdtek, különösen Mr. Tapír, aki sejtelmesen kezet fogott velem, és egy teleírt névjegykártyát is átnyújtott. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen további kalandok forrása lesz majd. De erről majd legközelebb írok…

Csak néhány percem van bloggolni ma, mert az élet megint ellátott minket kalandokkal… ugyanakkor a szókeresőket ezúttal sem akarom játék nélkül hagyni, ezért gyorsan leírom mi a helyzet nálunk, és egy nyerő szót is elrejtek benne.

Amikor megtudtuk, hogy egy kínai csoport érkezik hozzánk Bükfürdőre, még fogalmunk sem volt mi vár ránk. Japán csoportunk már sok volt korábban, sok kedves történetet hátrahagyva, de hát hasonlókat biztos mindenki ismer a „goulasch”-turizmus hőskorából. Naiv módon azt hittük, az újabban dömpingszerűen utazó kínaiakkal sem lesz több bonyodalom, mint velük, vagy mint a nonstop flörtölő olaszokkal, a hihetetlen rendetlenséget csináló amerikaiakkal, az angolul egy szót sem beszélő, értetlenkedő franciákkal. Tévedtünk.

A huszonöt fős csoport ma délelőtt érkezett busszal, miután néhány napot eltöltöttek Budapesten és környékén, ahol egy konferencián is részt vettek, már csak az ejtőzés maradt hátra Magyarország híres termálvizeiben. Az érkezéskor rögtön kiderült, hogy a csendes, kedves és végtelenül fegyelmezett japánokkal ellentétben a kínaiak nagyon is eleven társaság. Európában manapság már meglepő olyan buszt látni, melyből ajtónyitáskor füst csap ki… Zoli, a londinerfiú, aki érkezésükkor épp a bejárat mellett állt már éppen nyúlt volna a tűzoltókészülék után, de szerencsére időben észrevette, hogy csak a vendégek füstölögnek. Kivétel nélkül mindegyik. Egyik cigarettát szívják a másik után… Gyógyszállónkban így elsőként arra kell majd megoldást találni, hogy szenvedélyüket hol élhetik ki úgy, hogy a legkevésbé zavarjanak másokat.

A csoport egyébként főként nagyon kedves, aranyos urakból áll. Angolul pontosan olyan jól beszélnek, mint magyarul, franciául vagy németül: azaz semmennyire. Tolmács nélkül meglehetősen kilátástalannak tűnik velük a kommunikáció. És itt következik a gond: a tolmács megbetegedett, az idegenvezetőnek pedig, aki lehozta őket, hamarosan mennie kell… Az iroda épp hanyatt-homlok igyekszik egy helyettest találni, de akárki is lesz az, ma még biztos nem tud leutazni hozzánk. Itt állunk tehát huszonöt mosolygó, füsölgő kínai üzletemberrel úgy, hogy a mosoly és a gesztikuláció a kizárólagos kommunikációs forma közöttünk…

Most mennem kell, folyt köv… addig is keressék a szót! :)

Kedves Olvasók,

múltkor úgy terveztem, hogy a következő bejegyzésem Atlasz bácsi legközelebbi látogatásáról fog szólni, de egy vígjátékba illő esemény közbeszólt. Azért ne aggódjanak, kedvenc öregurunkról is lesz még szó ;), most azonban egy kedves fiatal párról szeretnék beszámolni, akik péntek délelőtt érkeztek meg a szállodánkba egy kényeztetésben gazdag pünkösdi hétvégére (élőzenés táncestek, esti fürdőzés, gasztronómiai élvezetek, amelyekben nagy szerepet kapott a májusi favorit gyümölcs, az eper). Ezzel még nem is lett volna semmi gond, de volt néhány körülmény, amikre sem ők, sem mi nem számítottunk…

A fiatalok tehát megérkeztek, behozták a csomagjaikat, a recepciónál egyeztettek, majd el is foglalták a szobájukat és rögtön elmentek lazítani egy kicsit a fürdőbe. Órákkal később jelentek meg legközelebb a recepción, ekkor azonban már jóval feszültebbnek tűntek… Persze, mint kiderült, nem a wellness-élvezetekben gazdag délelőtt tette őket ilyenné, hanem egy sms, amit még órákkal ezelőtt kaptak a barátaiktól, akiket ugyanide vártak.

“15 perc és ott vagyunk!” - így szólt az üzenet, amit nem tudtak mire vélni, hiszen a baráti házaspár azóta sem volt sehol... A recepciós kolléga utánanézett és ekkor jött csak az igazi meglepetés: nemcsakhogy az 511-es melletti szobát nem foglalták le (a barátok ugyanis abban egyeztek meg, hogy egymás melletti szobában fognak lakni), de egyáltalán nem is volt szobafoglalásuk! Ekkor már engem is lehívtak a kollégák, hogy segítsek megoldani az ügyet. A fiatal hölgy éppen ekkor kezdett telefonálásba és láthatóan megkönnyebbült, mikor barátnője jelentkezett a vonal másik végén, aki biztosította, hogy Hévízen vannak. Igen, a Danubius szállodában. Igen, az 512-es szobában. Igen, a megbeszéltek szerint… Nincs tévedés…

“Na jó, akkor gyertek le, találkozunk a recepciónál!” – szólt a telefonba immár nevetve vendégünk. Kb. öt percet várhattunk, mire újra megszólalt a mobilja. Döbbenten nézett maga elé, majd letette és így szólt: “Ez egyre abszurdabb, azt mondja, hogy itt áll a recepció előtt, de én nem vagyok sehol. Pedig én tényleg itt vagyok! :D”

Ekkor hasított belém a felismerés, hogy nem a tükör görbe... Az AQUA! Nem ebben a Danubius házban vannak, hanem a szomszédban! Aggódva kérteztem meg: “Ugye nem tudták, hogy Hévízen két Danubius szálloda van…?”

Érezni lehetett a levegőben az őszinte megdöbbenést...

A telefon után nyúltam, és hívtam is Kinga kolléganőmet, aki megerősítette a gyanúmat, hogy az Aqua szállóba, az 512-esbe bizony már megérkeztek vendégeink barátai. Tudtam, hogy ezen a hétvégén majdnem 100%-os a foglaltság, de azért megkérdeztem, van-e még szabad szobájuk. Egyetlenegy volt. Igaz, nem az 511-es és nem az 513-as, de legalább ugyanabban a szállodában :D

Ezek után a lehető leggyorsabban lebonyolítottuk a szálloda-cserét és mindenki legnagyobb megelégedésére egymásra talált a baráti társaság, még egy welcome drinket is kaptak mind a négyen az uzsonna mellé, a nagy kaland végén.

Azt hiszem, az én bemutatkozásom maradt utoljára: Viola vagyok a hévízi Danubius Health Spa Resortból és én is szeretnék üdvözölni mindenkit! Vendégszolgálati menedzserként dolgozom Hévízen sok-sok éve, anno Anett is nálam kezdte a pályafutását, amíg fel nem vették a bükfürdői szállodába.

Anetthez hasonlóan én is egy különleges vendégünkről szeretnék mesélni… No, kicsit más értelemben, mint ő, hiszen Ervin bácsi a törzsvendégünk, és csöppet sem nevezhető álruhásnak. De hogy személye hozzájárul ahhoz, hogy színesebbé váljon ez a napló, az biztos.

Ervin bácsit legalább 5 éve ismerjük. A neve legyen most az, ahogy mi hívjuk: Atlasz Ervin… (a diszkréció miatt természetesen nem írhatjuk le valódi nevét, de…) nomen est omen, már ebből is kiderül, hogy olyan úriember ő, akit lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ervin bácsi már jócskán túl van a hetvenen, de temperamentumát bármelyik fiatalabb társa is megirigyelhetné. Első megjelenésére minden kolléga emlékszik. Öt éve történt, azt hiszem, hogy egy kicsit konzervatívabb kolléganőm egyszer csak vörös fejjel viharzott hozzám: „Vilcsi nem fogod elhinni, de egy idős úr telefonált az imént és közölte, hogy két hét múlva szeretne szobát foglalni, majd hozzátette, szeretné, ha minden rendben lenne, a szobával.... - Mire én megkérdeztem, hogy ezt hogy érti? Mire ő: az ággyal, úgy értem, elég ruganyos-e? A menyasszonyommal megyek.” Ugyanakkor kolléganőm azt is kiemelte, hogy egyáltalán nem lehetett rá haragudni, ugyanis mindezt végtelen természetességgel, lebilincselő udvariassággal és stílusban adta elő...

Mondanom se kell, mindenki az „idős Casanova” (ekkoriban még csak így hívtuk magunk közt) érkezésére várt, melyre ma is világosan emlékszem. Ahogy bevonult a szálloda bejáratán, karján az akkori kedvesével, királyi jelenség volt. A bácsi már túl volt a hetvenen, ami nem különleges, hiszen sok nyugdíjas vendégünk van. De ő egy jelenség volt. Makulátlanul elegáns világos öltönyt, különleges kalapot viselt, apró kiegészítői tökéletesen harmonizáltak egymással. Menyasszonyával megálltak a recepció előtt és Ervin bácsi már a bejelentkezés apró procedúrája alatt négy-öt apró bókot szórt szét a recin ülő lányok közt. Hihetetlen frissességgel és sármmal intézkedett, majd fogta karon jóval fiatalabb, dekoratív kísérőjét. A jelenetet elnézve mindenki csak nagyokat pislogott.
Az első napjuk viszonylag nyugodtan telt, hiszen Atlasz bácsi még nem ismerkedett össze a többi vendéggel… Este korán visszavonultak és csak reggel hallottunk róluk legközelebb, mikoris bőséges reggelit rendeltek a szobába, kezelésre azonban nem is mentek egyáltalán. Második napon jött a meglepetés, amikor Atlasz bácsi belecsapott az ismerkedésbe. Úgy látszik, mozgalmasabb társasági életre vágyott. Nem telt bele egy óra és a bácsi már egy legalább húsz fős csapat közepén ült és történeteket mesélt.

Amikor elindult a zene - mondanom sem kell -, Atlasz bácsi hibátlan, határozott mozdulatokkal táncolt párjával, miközben a többi férfi csak amolyan kötelességtudatból kérte fel a feleségét, akik irigykedve nézték az elegáns sármőrt, aki később szinte az egész vendégsereget elszórakoztatta, ugyanis kártyatrükköket kezdett mutogatni...

A következő napon a társalgóban ismét Atlasz bácsi keverte a kártyákat... kártyázó idős hölgyekhez csatlakozott, akik talán régen nem nevettek ennyit, mint akkor.

Ezek után ugye nem csodálkoznak, ha azt mondom, az egész személyzet várja Atlasz úr érkezését! Persze munkám tiltja, hogy tudta nélkül írjak róla, de ismerjük már annyira, hogy biztosak lehessünk benne, a blog számára is lesz egy-két jó sztorija. Ha megengedi, be is számolok majd róla!

Végül egy kép, ami mindent elmond Atlasz bácsiról. Kedvenc virága, amit mindig a gomblyukában hord: a Don Juan rózsa...